Következtetés

Zajlik az életem, ez az egyik oka annak, hogy mostanában elmaradtak a bejegyzések a blogban.

De nem csak az én életem zajlik, hanem a körülöttem élőké is.
Nagy események történtek a kollégáimmal is.
Spanyol barátnőm elhagyta az éttermet, míg kedvenc brit-török kollégám, a még éppen csak a felnőttévállás küszöbén toporgó Ramazan életébe pedig, beköszöntött a szerelem.
De még milyen??!! Az hogy nemzetközi, nem kérdés: egy Angliában született török fiú és egy albán lány kapcsolatáról van szó. Ami telis tele van heves érzelmekkel.
Én a parkban a fűre terített, kockás plédemen feküdtem és olvastam az Indiáról szóló könyvemet, amikor felpillantottam és a szemközti padon megláttam az orrát lógató ifjú titánt, avagy Ramazant.
Integettem neki és mintha csak erre a jelre várt volna, felpattant és szinte futott hozzám. Letelepedett a plédem sarkára. Szemében fájdalom, elhaló hangon kezdte mondani, hogy csak három mondatot váltottak és a lány elrohant. De ekkor már vállamra ejtette fejét, sírás helyett csak megölelt én szelíden simogattam a feje búbját, míg másik karommal szinte az ölemben tartottam a most elesett vitézt.
Halkan és lassan beszéltem, adj neki időt, majd megbocsájt, majd megbeszélitek, visszajön ha szeret cseppet se félj.
Nem nem - válaszolta rekedtes hangon - én nem tudok már bízni benne többé.
Szóval így állunk.
Szótlanul pihegett még az anyai oltalmat nyújtó karjaimban, majd néhány perc múlva felálltunk és visszasétáltunk az étterembe.
Persze mindenki szeretne enyhíteni a másik fájdalmán. Ezért ha mást nem is, de a jól bevált túlélési technikát igyekszik megosztani a szerelmi bánatban szenvedővel.
Így tett Saiful is. Talán neki még sosem volt ilyen, ezért a barátja példáján okulva tett szert igen hasznos túlélő módszerére és gyorsan meg is osztotta Ramazannal:
Három napig ne egyél semmit, csak dohányozz nagyon sokat! - javasolta Saiful.
Értetlenül néztem rá, Saiful, ez miért lenne jó??
Azt felelte: Nem tudom, hogyan, de ez volt a barátommal is, ő mondta:
3 napig semmit sem ettem csak egyfolytában cigiztem és aztán jobb lett.....

Élet

Nem indultunk korán, 8 órakor keltünk, reggeli, aztán kis pakolászás, majd a 9 órára tervezett indulás helyett 9.30 kor sikerül nekivágnunk.

Ahogy távolodunk a háztól már érzem, hogy ez a ruha mennyiség sok lesz. Nem bíztuk a véletlenre. Este is nagyon hideg volt, sőt nem hogy este egész nap hideg volt tegnap. Mekkora csalódásként ért, amikor kiszálltunk a gépből és Trieszt hidegebb volt mint London. Mérges voltam, mióta vártam ezt az utazást, az elmúlt két hétben minden nap arra gondoltam, hogy megyünk a forró Európába. A falatnyi rövidnadrágomat úgy készítettem be, hogy a reptéren csak elő keljen kapni és máris lecserélem a farmerom erre a kis cuki nacira és egy papucsra. De ez a tervem pillanatok alatt szeretefoszlott, ruhacsere helyett csak a cipzáramat húztam fel amennyire csak lehetett, hogy védjen a bántóan hideg levegőtől.

Vártunk a többiekre és azon töprengtem, ugye ez nem marad így, az nem lehet, ugye nem...?!!
Megérkeztek a barátaink, az autóban már barátságosabb volt, pillanatoknak tűnt a másfél órás autóút, a magyar kolbász roppant a számban amikor beleharaptam és a túrórudi is nagyon jól esett, de a legjobb a viszontlátás volt.
Amikor az autóból kiszáltunk már attól is elment a kedvem, hogy túraruházatra váltsak. Hideg volt, nagyon hideg.
Ezért aztán minden ruhát magamra aggatva indultam neki a hegynek és pont ugyan az az érzés fogadott mint amint ezen a csodás reggelen. A ruha mennyisége sok vagy talán a hegyoldal meredek, esetleg én öregedtem meg és ezért melegszem ki olyan hamar.... Nem tudom mi lehet a valós ok, de a tény az tény, melegem van.
Szóval kezdhetem a tegnapi mutatványt, hátizsák le, ruhapáncélzat megritkít, hátizsák vissza és már mehetünk is tovább.

Hegyek vesznek körül, hatalmas hegyek, lustán terpeszkednek mindenfelé ahová csak nézek. Szeretek itt lenni. Apró kavicsok gördülnek a talpam alatt, ropogó hangot adnak, de ezen kívűl csak a lélegzetem zaja töri meg ezt a nyugalmas csendet.
Ahogy az út kúszik fel egyre magasabbra és magasabbra, úgy jutunk mi is egyre távolabb a menedéket nyújtó háztól. És csak megyünk és megyünk, közben megállunk egy két fénykép erejéig, majd újra meglódulunk.
Nem tudom mi van velem, nincs bennem erő. Ez aggaszt és kiakaszt. Megtapasztalni azt amit eddig még sosem, vagy csak betegen éreztem, hogy nehéz lépni, hogy nehéz menni. Mi van velem?
Kicsit feldúl ez az állapot, aztán túllépek rajta, majd amikor megint elszáll az erőm ismét visszazuhanok a hisztiközeli állapotomba ahonnan időről időre kitörök majd ismét visszacsúszok. Így haladok lassan egyik hangulatból a másikba dölöngélve.

De még a szenvedős pillanataimban is képes ez a csodás látvány elkápráztatni. Küzdelmesen jutok fel a hegytetőre, ahol világossá válik számomra, hogy most egy erős ereszkedés vár ránk, ami után ismét meredek ösvényen jutunk majd fel a megcélzott csúcsra.
Szóval most le kell mennem? Hát ezért jöttem fel? Hát hogy van ez, nem hiszem el? Héj, hát nekem ezt miért kellett, ez nem ér én nem érzem jól magam, különben is, erőtlen vagyok, mi ez a szivatás, mi ez a rossz tréfa? Tényleg neki kell rugaszkodnom egy durván meredek lejtőnek, ahol apró, gördülő kavicsokon kell dacoljak a mélységgel??
Igen, ez már nem elkeseredettség, ez már hiszti.
Ez már az a fajta hiszti, ami engem is meglep. Ilyen még nem volt.
Én Galamb Anita hisztizem a hegyen, mert le kell menni...
Hát ha nem lennék hisztis, azt mondanám, hogy ez vicces. De hisztis vagyok és ezt komolyan kell venni, szóval nincs itt semmi vicc, nincs itt móka vagy kacagás, lejtő van, igazi szivatós lejtő.
Sírásra görbül a szám, egyetlen támaszom, mankóm az én Zsoltikám, előttem baktat, türelmesen várja, hogy kövessem, szinte minden lépésnél hátratekint aggódva nézi a lábaimat, a bizonytalan lépteket és ezt az ismeretlen hisztist. Én meg már azt ecsetelem neki, hogy na ha én innen lemegyek, nekem többet hegy már nem kell. Én szépen visszabattyogok a házba, ahol majd megvárom a kemény hegymászó társakat, akikkel én ugyan tovább menni már nem vagyok hajlandó. Vigasztal, azt mondja, hogy ha felmegyek akkor lesz meglepi.
Meglepi?? Talán el kellene gondolkodnom ezen az ajánlaton, de mi van, ha a meglepi eltörpül az erőfeszítéseim mellett, nekem ne húzzon elő egy kókuszos sütit a batyuból, mert az most nem vigasztal. Igaz máskor ölni tudnék érte, annyira szeretem azt a sütit, de most kérem szépen én szenvedek.
Dolgozik bennem a düh, nem akarok én lenni a legbénább a csapatban. Én túravezető vagyok, én szeretem a hegyeket, én fel tudok menni a csúcsra. És ez már majdnem az összeomlás. Ekkor már csak egy nagy ölelés segít.
Egy nagy ölelés, ami mindent megváltoztat. Érzem a kedves karokat ahogy tartanak, és az én kicsikém azt mondja nekem, Nyuszikám gyere, felmegyünk.
Mivel a többiek már rég elhúztak, csak én vagyok ilyen lassú, na meg a szolidaritás nagymestere, hűséges kisérőm, vigasztalóm, az én kicsi párom, aki nem hagy magamra, ezért aztán kibontakozom az ölelésből és erőt veszek magamon, hogy folytathassuk utunkat.
Három lépés után megpillantom a többieket, akik ránk várnak és sokkal közelebb vannak mint ahogy azt én gondoltam.
Már serényen rendezgetik a beülőket és ferráta szetteket, készülnek a kalandos kapaszkodásra.
Nem tudom azt mondani, hogy én nem megyek. Nem akarok egyedül lenni és nem akarok gyenge lenni és nem akarom, hogy mások gyengének tartsanak. Ezért én is magamra veszem a felszerelést és nekivágok annak a fránya hegynek.
És visszatér az erőm és jó menni felfelé. Szeretem. Nem mondom, hogy nem fáraszt, de örülök, hogy nekivágtam. És végre megérkezünk. Fent vagyunk a Jof Fuart csúcsán. Müzli szelettel ünnepeljük ezt a nagyszerű eseményt.
Az utolsó falatokon nyamnyogok, Zsolti a táskában kotorászik, barna szemei a tekintetemet fürkészik és valami huncut csillogást vélek felfedezni ezekben a szemekben. A meglepim, kiváncsivá tesz és izgatottá. Mosolyog, majd megszólal: Nyuszi...
Az ő hangjában is izgalom van, a kezében pedig fényesen csillogó tárgy,
folytatja:
leszel a feleségem?
Kitárom a karjaimat, még egy falat műzli a számban van, de ez nem zavar abban, hogy igent mondjak.
Ölelem, miközben a számat az ajkaira tapasztom, csak odaszorítom a szám, nem tudom mennyi idő telik el, mire végre lenyelem a műzlimet és igazából is megcsókolom.
A többiek gragulálnak.

Majd később a csúcskönyvbe bejegyzem, hogy feleségül kértek és igent mondtam.
Barátaink pedig láttamozzák.
Boldog vagyok.
Lassan megtudakolom a részleteket, hogy hogy is tudta ezt az egészet leszervezni és titokban tartani előttem.
Megcsinálta, ügyes volt és én büszke vagyok rá.

És már csak le kell menni. A felhők felett vagyunk, a lelkünk is és ami szomorúbb, hogy ez a fizikai valóságra is igaz. Magasan vagyunk és messze az a ház. A boldogság jó érzés, de nem tartja távol a visszatérő gyengeségem, amti fejfájás és a régi mumusom, a szemfájásom és követ.
És meg kell küzdenem vele. Fájdalom és kövek nehezítik az utamat, miközben az az érzés visz előre, hogy van egy ember a földön, aki velem akarja leélni az életét. Aki azt szeretné, ha mi mindig együtt lennénk.
Igen, ez a gondolat ad erőt a következő lépésekhez.
Pont ez az élet, igen, most úgy érzem, pont most élek igazán.
Nehézségek, akadályok, egy két furcsa érzés, amit az ember úgy hív, hogy fájdalom, és e mellett a szerelem, egy társ is itt van velem. Hát mi az élet, ha nem ez? Ennyi, ennyi az élet, küzdelem és boldogság.
És én nagyon boldog vagyok, hogy élek!!!

Végre elérjük a házat, ahol újabb gratulációkat kapunk és pálinkát, hogy legyen mivel koccintani a nagy eseményre. Egy olasz nő körbepuszil úgy gratulál. Én meg büszkén mutogatom a gyűrűt.
Büszke vagyok rá, hogy engem 2666 méter magasan egy hegy tetején kértek feleségül.
Ennél jobbat el sem tudtam volna képzelni.
Boldog menyasszony vagyok :))))

Levél Londonból

Anita Galamb május 21., 21:44

Itt nem esik, az elmúlt két hónapban két alkalommal volt eső, az sem volt kiadós. Ezért én és a fák, a virágok és a parkok is már nagyon várjuk az esőt. Szeretem az illatát és azt a monoton zúgást ahogy a vízcseppek verik a háztetőket, az autókat és az ablakot.
Most egy felhő sincs az égen, a nagy kékségben csak egy fehér hasú utasszállító úszik és fordul nagy ívben a golfpálya égbeszökő nyárfái felett. Olyan mint egy kis makett, ami mindjárt fennakad a fák hegyén, aztán a képen átrepülő szarka visszaadja a valódi méreteket és távolságokat, minden a helyére kerül. A repülőgép távolban a magasban befejezi a manővert, kedves szarka barátom pedig ügyesen landol az egyik tetőantennán. Minden ház tetején van egy olyan igazi, ágas-bogas antenna. Amit nem csak úgy odatettek a tetőre, hanem nyúrga póznával jó magasra emeltek, ezért a folyton fújó szélben mindig lágyan ringatózik az összes furcsa fém-szerkezet.
Lágyak és melegek a fények, az egyszerű téglafalak vörösen tündökölnek az egyre gyengülő napfényben. A szomszédos golfpályán még egy két ütés hangja szál és közben magasba emelkedik a fehér kis golyó. A lépcsőn szaporán kopog két tűsarok. Hamarosan itt csend lesz.
A város viszon egyre nyüzsgőbbé válik. A pubok asztalain és pultjain italokkal telt poharak sorakoznak majd, a bejáratok elött cigarettafüst száll és hangos kacajok robbanásszerűen csattannak fel a baráti csoportok duruzsoló társaságából. A klubok már várják a tollas fejdíszeket viselő, lenge ruhás lányokat és a kockás ingben feszítő fiúkat. Az utcák és a járdák hepe hupás kövei talán sejtik már, hogy hajnalra hány ottmaradt üvegpohár, elhagyott kendő, kiszoródott apró pénz, telesírt zsebkendő hever szerete szét.
Ez itt az én Londonom, minden apró része él, élet van a vörös téglákban, az antennák a háztetőn szakadatlanul veszik a jeleket, a madarak teliénekelik Muswell Hill-t (ahol lakom), a biciklik egymást érik az utakon, a repülők beszántják az eget, a mókusok fürgén szaladgálnak a parkban fáról-fára. A fiatalok csinosítják magukat az esti partikra én meg a klaviatúrát püfölöm, hogy az alkonyat fényeiben elveszett gondolataimat egy helyre terelhessem. Megállok egy egy pillanatra és elképzelem milyen Magyarországon egy nyári zivatar a benzinkút árnyékában.

érzelmi tötöttség

Néha egy érzelmi erőmű vagyok.

De ez nagyon veszélyes,

több ezer volt szeretet ha kisül az halálos ütés.

kukák közt szunnyadó emlékezés

Fekete zsákokat vonszolok.
Szemét van bennük és nehezek,
dübörög a talpam alatt a fém lépcső,
na még egy emelet és végre lent leszek és elhajíthatom a terhet.
A lépcsőház fala vakolatlan tégla,
a vaskorláton látszik a ragadós fekete piszok,
minden lépcsőfordulóban egy csótány csapda, vagy patkány riasztó.
Itt dolgozom, ebben a ronda épületben.
Persze amit a vendégek látnak belőle az más. Ez itt az üzemi terület.
Szellőzetlen, levegőtlen, mocskos és szagos.
Szemét szag van, meleg szemét szag.
És megtalált egy érzés,
igen,
érzem jól,
INDIA!!

Itt India szag van.

Megállok az utolsó lépcsőfokon, becsukom a szemem és mélyet szippantok ebből az otthonosan ismerős szagból.
Többé már nem büdös, többé már nem idegen...

csapdában

Kalandos londoni életem során nem egyszer mondtam már egy-egy furcsa eset kapcsán, hogy ilyen velem még sosem történt korábban.
És tényleg, rengeteg új dolog történik velem. Jó is, rossz is.

Ma csapdába kerültem.
A történet úgy indult, hogy megint úrrá lett rajtam a vásárlási láz. És nekem nem volt elég a délelőtt megvásárolt lépésszámláló és a négy darab tollasütő, amihez négy labdát, hálót, hálótartó állványt, állványfeszítő zsinórt, zsinór-cövekelő vasakat és pálya kijelölő szalagokat is adtak. Nekem még délután erős késztetésem volt a vásárlás folytatására, ezért biciklimmel legurultam szépen Wood Greenbe, a Shopping City-be, ahol a bringát lelakatolva, sisakkal a kezemben, hátizsákkal a hátamon (természetesen a legnagyobb zsákommal, hogy legyen hely az árunak) és tapinaciban beszabadultam a szuperboltok birodalmába.

Egyébként nem vagyok egy tipikus shopping-maca, csak néha rámtör a pénzköltési láz.
Vettem is egy szép bőr, tavaszi kiscipőt és két napszemüveget, majd nézelődtem tovább, amikor bemondták, hogy az áruház zár, fáradjunk a kasszához.
Engedelmeskedve a hangnak, a pénztárhoz mentem, fizettem, majd elégedetten kisétáltam a boltból. Egy pláza közepén álltam, minden bolt zárva, sehol egy lélek gondoltam én is gyorsan lemegyek a lépcsőn és már tekerek is haza. Egyáltalán nem izgatott, hogy a mozgolépcsőt már kikapcsolták én letipegtem rajta.
Lent látom, hogy a kijárat zárva, roló lehúzva, ezért gyorsan áttipegtem az épület másik végébe, ahol a másik kijárat található. Mit ád Isten, hát ez a kijárat is be van zárva, sehol egy lélek, még gondoltam is, milyen fura ez. Elindultam a harmadik irányba, de ott is egy nagy rács fogadott...
Ekkor pillantottam meg azt a három ajtót ami a lépcsőházba nyílt és nagy betűk hirdették EXIT.

Na akkor, biztos itt kell kimenni - gondoltam. És határozottan elindultam az ajtók felé, de épp hogy átlépek rajtuk újabb ajtó, melyen felírta Fire Exit, Mi baj lehet, a kijárat az kijárat, nyitom a kék ajtót és látom, hogy egy nagy parkoló van mögötte, nahát már az utcán lennék, örülök végre és lépek tovább amikor a kék ajtó tompán becsapódik mögöttem.
Már nem mertem megnézni, hogy vajon nyitható-e az ajtó erről az oldalról, hanem inkább abba a halvány reménybe kapaszkodtam, hogy még két lépés és a betonoszlopok mögül megpillantom az utcát és végre szabad vagyok. De a beton oszlopok mögött a betonozott udvaron felfestett üres parkolóhelyek és hatalmas szúróstetejű kerítés várt rám és néhány szemetes konténer.
Na ekkor már jobbnak láttam megnézni, hogy nyitható-e az én kék ajtóm, amin át ide jutottam.
Ám az a fránya ajtó nem engedte, hogy visszamenjek az épületbe.
Nem tehettem egyebet, elindultam, hogy felfedezzem az udvart.
Láttam, hogy a vaskaput leláncolták, azzal már nem is próbálkoztam.
Az épület másik végéből halk neszt halottam, elindultam hát arra. Ott egy ember bútorlapokat méregetett, gyosran meg is kérdeztem tőle, hogy hogy lehet innen kijutni az utcára.
Erre ő tanácstalan arccal válaszolta, hogy nem tudja, ő csak egy szaki, akinek meg kell csinálni egy bolt bútorzatát érte este jön a főnöke, addig ő itt csak fúr-farag. De mivel elég segítőkész volt, elindult velem, hogy együtt keressünk kiutat.
Kérdezi:
-Hol a biciklid?
-Hát kint az utcán...
-Itt dolgozol?
-Nem, én csak vásároltam és mire kijöttem az üzletből, minden ajtó zárva volt...
-Akkor felhívom a főnököm.
-Jó, köszönöm a segítséget.
-Ajaj, nem veszi fel.
-Ajaj.

és közben sehol egy lélek, csak ő és én.
Ekkor újabb nyithatatlan kék ajtókat találtunk.
Az egyik mellett egy lift.
-Gondolod, hogy meg kéne próbálnom a liftet?
-Nem tudom.
-Akkor megpróbálom.

és végigjártam az emeleteket, de a liftajtó üzemi területeken nyílt ki, ahonnan csak nyithatatlan kék ajtókat találtam.
Ekkor már gondolkodóba estem, hogy benyomom a vészjelzést a liftben.
Azt csak meghallja valaki, idejönnek, kimentenek és mehetek haza.
Csak azért nem tettem meg, mert épp hívott Zsolti, akinek már pánikolva meséltem, hogy a Shopping City foglya lettem.
-Hát gyere ki, mondja ő ezt a lehető legnyugodtabb hangján.
-De nem érted, hogy nem tudok! Be vagyok zárva, nincs kilincs, a kerités három méter magas, a tetején szögesdrót, a kapun lakat, nem tudok kimenni, mindenki hazament én meg itt vagyok a kutyaszoritóban.

És ekkor megpillantottam az én megmentő angyalomat. Csak elég volt ránézni, tudtam Ő egy angyal.
Aki egy sárga, jól láthatósági mellényben érkezett, döbbent arccal nézett rám, a tokája és az arcán lévő zsirpárnák minden lépésénél megremegtek. Bár nő volt, mégis olyan férfias hangon szólalt meg.
Azt kérdezte, hogy én mit keresek itt?
Mit??? Hát mi mást, a KIJÁRATOT!!!!
Elővette a kulccsomóját ami a BKV-kék nadrágjában lapult és egy kis zsinór rögzítette az öltözékéhez, majd mutatta, hogy menjek vele a kapuhoz.
A lakat gyorsan megedta magát az elforduló kulcsa hatására.
-Thank you very much indeed!!! - mondtam vagy háromszor egymás után, igazi hálával és boldogsággal a hangomban, mert én végre szabad lettem!!!!

Rodolfo a konyhában

A konyhában sok minden történik az ember lányával.
Vannak kemény napok, vannak unalmasak, hangosak és csendesek és magányosak is.
Persze tennivaló mindig akad. És én vagyok az a szerencsés és mélyen tisztelt alkalmazott, aki elnyerte a vezetés bizalmát és ezért rendszeresen egyedül raknak be délutáni/esti műszakokra.
Ilyenkor csak annyit látok a többiekből amíg kiadom az elkészült ételt. Egyedül, senkihez sem tudok szólni. Néha egy egy szabad percben igaz mindig benéz valaki egy szóra, de az mégsem olyan mint amikor ott van velem valaki.
A kitchen porter, Mario egy kukkot nem beszél angolul, de legalább ott van velem.
Néha felsóhajt, vagy annyit mond: hajjjjjjj vagy csak a rettentő kifejező tekintetével az értésemre adja, hogy már mennyire unja, hogy soha sincs vége a napnak.
Tegnap még az én Mario barátom sem volt ott. Egyedül ténykedtem.
A sok rendelés után végre egy kis nyugalom, néhány perc csendesség következett, ami pont arra elég, hogy gyorsan elpakoljam azt az irdatlan rendetlenséget amit az előző egy órában csináltam.
Mert amikor sorra jönnek a rendelések, akkor nincs idő elpakolni magam után.
Teszek-veszek, majd végül fogom a partvist, hogy összeseperjem a padlóra hullott dolgokat. Ahogy éppen sepregetek a morzsák, salátanyesedékek és egyébb földön heverő szemét között egy parányi élőlényt pillantok meg.
És mozog!
Nini, hát nem is vagyok egyedül!
Egy pici csigaházból két szem kandikál kifelé.
Óvatosan a kuka mellé teszem, ott nem fogom eltaposni, biztonságban van.
Izgatottan várom, hogy végre valaki benézzen a konyhába és bemutathassam az új társam.
Egy idő után Javier érkezik, kapva kapok is a lehetőségen.
Javier fiatal spanyol fiú, kicsit macsó, kicsit beképzelt, kicsit nagyképű, kicsit szeleburdi és vicces és én nagyon kedvelem.
Javier örümmel üdvözli az új kollégát, kérdezi, hogy fiú vagy lány?
Én visszakérdezek, melyiket preferálod.
Legyen fiú.
Ezen elgondolkodom, mert sosem gondoltam, hogy Javier a fiúkat kedveli jobban :o)), nevetünk és szabadkozik, hogy neeeem neeeem, csak a csigák esetében...
Majd hozzáteszi, legyen a neve Rodolfo.
Szép lassan mindenki bemutatkozott Rodolfonak. És szép lassan a nap is eltelt.
Záráskor kérdezik is a kollégák, na milyen Rodolfoval a munka???

Hát mit mondjak, ez egy lusta dög. Semmit nem csinál, de még azt is lassan! :)))
Ezért úgy döntöttem, hogy kirakom a szűrét. De előtte, lerajzoltam a teljes konyhai személyzetet és őt is bevettem e csapatba. Így már sosem fogjuk elfelejteni, hogy ő is itt járt közöttünk.

A műszak lejártával a személyzeti kijáraton közösen hagytuk el az épületet Rodolfo és én.
Az út túloldalán, a parkban pár szavas búcsút vettem alkalmi kollégámtól, majd sarkonfordultam és ott hagytam a fűben.
Remélem megtalálja a neki való elfoglaltságot, mert lássuk be, nem mindenki született a konyhai munkára.

álmok, kávé, ébredés

Lassan ködbe vesznek a színes képek, szétrebbennek a furcsa álmok és helyettük gondolatok ébrednek fejemben. Vánszorognak a percek ahogy egyre tisztább a tudatom és egyre határozottabban érzem, hogy van két lábam.

Ha akarom akkor fickándoznak a lábujjaim, így ni, már mozognak is a paplan alatt. Lassan felhúzom a térdem és közben érzem, hogy a pocakom is megmozdul, szóval van pocakom és derekam és felette a még lomha ütemben mozgó mellkas, hallom a kiáramló levegőt, 

szuszogok,

közben még egy egy kép az álmomból visszaszökik szemem elé,

de már nincs esély a folytatásra,

itt a vége, fuss el véle, érzem, hogy ébren vagyok, 

kiszáradt a szám, azonnal innom kell, hát kinyitom szemeimet.

Szinte bánt ez a ragyogó fény, de akarom, kell, szeretem.

Micsoda fény! 

Lassan kortyolom vizemet, közben tudom, hogy még vissza fogom vetni magam a puha párnámra. Nekem még lustiznom kell, csak még egy kicsit.

Friss illatú ágyneműm könnyen ölel át, lágysága finoman marasztal. Egy mackó vagyok, ki téli álmából ébredt, úgy adom meg magam én is lomhán és álmosan a vissza utasíthatatlanúl hívogató tavasznak.

Először csak megtámasztom a hátam az ágy szélének, álmatag arccal és borzos hajjal üldögélek csendben, miközben halk nyikorgással nyílik a szoba ajtaja.

Öröm fog el, hogy Te lépsz be a reggelembe.

Milyen megnyugtató belenézni ezekbe a kedves, ragyogó szemekbe és milyen fenséges érzés, hogy ágyba jön a tejeskávé.
Nem mindennapi helyzetben vagyok, ez tény.

Szoktam is mondani, szerencsés ember vagyok.

És tényleg!!!

Arra ébredek minden reggel, hogy mozog kezem, lábam.

Puha finom az ágyunk.

Barátságos, napfényes a szobánk.

Valaki szeretettel tekint rám.

Ágyban kávézhatok.

És kit tudja mi jön még ez után a nagyszerű kezdet után...

Tervezünk együtt, én és Zsoltikám.

Két álmodozó.

Két szabad lélek, akik mindent szeretnének, de akkor is jól érzik magukat, ha a minden helyett a semmi jut.

Lassan kiürülnek a csészék és már kényelmetlen az ágy támlájának dőlni, menni kell.
Jógázunk, a szokásos napüdvözlettel indítjuk a reggelt. Együtt sóhajtunk, ahogy lassan nyúlik a még rugalmatlan test.
Érzem a sejtjeim ébredését, az energia lassan megmozdul bennem.

Élvezem ezeket a közös rituálékat, a közös kávét, a közös jógát, a közös életet.

Már évek óta itt vagyunk egymásnak, de még sosem voltunk ennyire egymásé és mégis ennyire szabadok.

Ismerem és már ismer. Megtanulta, hogy ki vagyok. Tudom, nem volt neki könnyű.
De akar és én is akarom. Szeret és én is szeretem. Ismer és én is ismerem.

Én csak most ébredtem.

És mellette ébredtem.

És úgy ébredtem, hogy boldog vagyok.

És arra ébredtem, hogy minden jól van.

Felébredtem és egy ragyogó nap kínál virágzó tavaszt.

szita szita valami

Már nem számolom a napokat, lehet hogy péntek van, lehet, hogy már napok teltek el.

Ülök, nézek magam elé és merengek.

Pontosan passzol a forma a tenyerembe, mintha nekem szánta volna az ég.

És vagyok olyan romantikus alkat, hogy elhiszem, igen létezik olyan, hogy valamit nekem teremtettek.

Fogom, már egy ideje csak lazán hagyom pihenni a kezem a lábamra támasztva, a tenyeremben ott van Ő.

Amikor rátaláltam egyből megtetszett és tudtam az első pillanatban, hogy igen, ő lesz az.

Már régóta keresem, már régóta vártam rá.

És most itt ülök az óceán partján. Millió csillag az égen, ütemes hanggal törnek a partra a hullámok sorra, egymás után, szeretem ahogy zúgnak, szeretem ahogy a hatalmas lendület kihozza őket a partra, aztán olyan erőtlenül, lassan kúsznak vissza a sötét víztömegbe. Csak egy vékony, fehér hab-csipke rajzol nekik furcsa kontúrt.
Tökéletes este van, pont így képzeltem el az utolsó randevúnkat.
A mi szerelmünk is hatalmas lendülettel tört előre, pont mint ezek a hullámok itt. Elsöprő ereje hol van már? Mi is lomhán vánszorgunk vissza az óceánba, mert az a sziget, amiről azt hittük, hogy az éden és azt hittük, hogy a miénk, igazából nem létezik. Csak álomodtunk kedvesem.
Csupán a mai este valóságos. Itt tartok a kezemben egy tökéletes követ. Ez vagy TE, rólad neveztem el. És bármennyire is szeretném megtartani és gyönyörködni benne, a színében és formájában, nézni ahogy csillog és szeretni minden tulajdonságáért, mégis tudom, okosabb lesz most jó messzire elhajítani.
Mielőtt meggondolnám magam, mielőtt teljesen átmelegíteném kezemmel, mielőtt elfelejteném, hogy nem jó kemény, nehéz köveket magunkkal cipelni.

Ki gondolná, hogy egy ilyen pici kavics, ilyen nehéz teher. Hogy ekkora súlya van. És hogy ilyen nehéz megválni tőle. Talán csak félelemből szorítom még egy picit. Csak még egy percet lopok magamnak, még egy percnyit álmodhassak veled.
Nehéz megválni az álmoktól. De itt az idő, egyre hűvösebb az éjszaka. Nehéz nekem a búcsú.
Megfeszítem az izmaimat, hátrahúzom a karom, magasan a vállam felett.
Halk suhanást hallok a fülem mellet, nem látlak már, túl sötét van, már csak néhány pillanatig emlékeznek tenyerem sejtjei, hogy milyen érzés volt az érintésed. Egy csobbanás, csak ez emlékeztet rá, hogy volt itt még valaki a sötétben.
Te voltál. Ég veled.


Örömöt vártam, megkönnyebbülést, de eröltetnem kell, hogy felkússzon arcomra egy kelletlen mosoly.
Nehéz még megszokni, hogy súlytalan a lelkem.

belégzés

szita szita péntek van...
nem tudok miről írni. Pedig szeretnék... ezért most ötlet nélkül nekiesem a klaviatúrának és elkezdem püfölni.
Mondhatjuk úgy is, hogy improvizálok. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, belekapaszkodni egy egy lélegzetvételembe, hátha a kilégzés fázisában a levegővel együtt valami anitaság is felszáll belőlem. De egyenlőre nem száll itt semmi, csak egy egy furcsa fényfolt ég pár másodpercig a retinámba, amikor hosszasan ottfelejtem a tekintetem az energiatakarékos izzó sárgás-ezüstös fényű kecses alakján. Ezek a furcsa foltok vibrálnak előttem és nem jön az ötlet. Nem jön a happy thought..

Írhatnék a madaramról, írhatnék Londonról, a mai csodás napsütésről vagy épp az imádott kerékpáromról, ahogy mi ketten édes-meghitt egységben együtt élvezzük a tavaszt. Vagy itt van a munkám. Ami annyira új és annyira más. Igen, sokszor írtam arról, hogy úgy kell valami más, valami új. És tessék, kértem és megadatott, most mégis fukarkodom a szavakkal, csak egy rövid sorban említem meg mindezt.
Miért? Miért van az, hogy néha annyira jó hallgatni? Csak úgy lenni, csak úgy élni és nem fecsegni róla.

Beszívni a jó levegőt és úgy fújni ki, hogy nem száll ki belőlem semmi anitaság, sőt nem hogy nem adok, hanem valamit ebből a lélegzetvételből örökre megtartok magamnak. Ott marad egy karc, egy nyom a mellkasomban, valami ami emlékeztett örökké arra, hogy milyen jó volt csak egy kicsit, de úgy igazán csöndben lenni.

Nem kérni, nem adni, nem kapni.

Csak úgy figyelni a furcsa fényfoltokat. 

Megélni, hogy vagyok.

Hogy itt vagyok.

Hogy erős vagyok,

megélni, hogy megmarkolhatom a bicikli kormányát,

hogy kielőzhetem a piros double deckert,

hogy hallhatom a csivitelő madarakat,

hogy idegeneknek készíthetek olyan ételt, ami szép és finom,

hogy részese lehetek egy egésznek, a "nagyvilágnak",

dolgozom a gépezetben úgy, hogy közben mindaz ami én vagyok nem olvad bele a szürkeségbe.

Konyhás néni

Konyhás néni lettem...

Na jó, ezt itt máshogy hívják, CHEF vagyok mint Jamie Oliver.

Tegnap volt az első napom, próbamunka.

Egy olasz fiúval versenyeztem, persze erről én mit sem tudtam.

Ő délben kezdett én meg háromra mentem.

Este összehasonlították ki jobb, ügyesebb, szimpatikusabb.

Igyekeztem, nyertem, megkaptam a munkát.

Maradtam zárásig. Aztán egy kollégámmal és a barátjával söröztem egy közeli pubban. Később másik két kollegina is megjelent a színen.

Jó érzéssel töltött el, hogy vannak kollégáim, dolgozó nő vagyok.

Most tanulom, hogy milyen kaják vannak. Kicsit sok volt az infó tegnap.

De mára talán már kicsit üllepedett a dolog. Na majd meglátjuk.

Most elmegyek dolgozni.

egy nap London

nehezen nyílnak szemhéjaim

úgy hiszem Londonban rabul ejtett az ágy

nem bírok felkelni

küzdelmes ébredést követ isteni kávé

a hozzáértők biztos felszisszennek e mondat láttán

de állítom, hogy a Kenco instant mennyei

sok tejjel természetesen

a lényeg, hogy mindig legyen rend

beágyazok, elrendezem a párnákat

hagyom, hogy a friss levegő beszökjön az ablakon

ma megyek először a jövendőbeli munkahelyemre

igazán süthetne a nap

helyette esik
ezt itt kérem Anglia

izgulok

de csak kicsit

Bounds Green állomás - Piccadilly line

bénázás az oysterrel, pedig én csak egy feltöltést akarok

szemét gép variál

vegye el a kártyát, tegye oda a kártyát...

fekete srác ül velem szemben a metrón, néz
mire gondolhat, ha tudná, hogy mennyire izgulok
csaponganak a gondolataim,
mit is és hogy is kellene mondanom majd a managernek
fényezzem magam vagy csak válaszoljak a kérdéseire?

9 állomás, 20 perc
a cuki kis cuki csendesen vár rám
nem megyek be egyből, csak elsétálok előtte
segítség, segítség mély levegővétel, majd határozottan benyitok
miért nem néz rám a kutya sem?
beléptem egy üzletbe, micsoda személyzet dolgozik itt
odamegyek a pult végéhez
én köszönök először, a fekete hajú fiú -talán török- csak néz miközben hadarok
elmosolyodik amikor meghallja munkára jelentkezem
leültet
és én várok
előkerül a manager, szőke, kedves
-dolgozni akarsz?- kérdezi
-igen szeretnék! -válaszolom
-nem bánnád, ha beraknálak a konyhába?
-nem dehogy, végülis szükségem van egy állásra.
-főzni tudsz?
-hah, mit kell főzni?
-á nem is főzés, csak szendvicset késziteni, kenyeret pirítani
-ja persze hogy tudok
-jó, akkor holnap gyere dolgozni 3-ra
-rendben, mit hozzak?
-semmit én adok egyenruhát
-remek, igazán köszönöm
-akkor holnap.
-viszlát holnap.

akkor most van munkám és ma szabad vagyok   

talán megérdemlek egy szép tavaszi kabátot

irány az Oxford street, vegyünk egy tavaszi kabátot, ha már dolgozó nő lettem

kabát szép, ára jó, mérete kicsi...
rengeteg ember mindenhol
na majd inkább holnap veszek kabátot

végre buszozhatok, ezt szeretem, 3 méter magasról nézni a várost  
Muswell hill, a hely ahol élek
szeretem
gyors kajavásárlás és séta haza

borsófőzeléket főzök és fasírtot sütök

egyedül vagyok

a szomszédok bebámulnak a konyha ablakán

a párkányon lakó gyönyörűséges jácintom lassan elvirágzik

mennyei illata sem olyan intenzív már,

de még mindig érezni és még mindig szép          

vacsora elkészült

edények elmosva

csak azt nem mosom el amit nem én piszkítottam össze

rendnek kell lenni

de ezt miért csak én gondolom így???

eltelt egy nap Londonban    

és én szerettem ezt a napot is

© 2011 anita

inspiráció

Néha unott vagyok és azt nem szeretem. Borzasztó egy állapot:
Jaj nincs kedvem ehhez, jaj nincs kedvem ahhoz. 
Szerencsére napjaim túlnyomó részében lelkes vagyok. Jellemző rám az örök optimizmus.

Az lelkesedés is egyfajta anitaság. Olvasok egy érdekes dolgot, látok egy szép képet vagy megnézek egy jó filmet és egyből én is élni, tenni akarok. De nem kell ötleteket merítenem könyvekből, újságokból vagy filmekből. Egy lélegzetvétel is inspirál. 

Valahogy hajt a vérem vagy az a nyughatatlan álmodozó lelkem. Azt érzem, hogy csinálni kell valamit, tenni és menni, de azt úgy szívvel-lélekkel, úgy istenigazán!

Most is tele vagyok lelkesedéssel, naná, hisz holnap munkába állok. Már egy ideje emlegetem, hogy elkezdődött a londoni életem. De igazából még csak az előkészületek zajlottak. Jó-jó az is igaz, hogy itt vagyok. Na és?? Ez eddig semmi! Még nem csináltam semmit ami megérdemelné, hogy azt mondjuk rá, na ez igen, ez aztán az élet! Hiába jöttem lelkesen ahogy szoktam, hiába álmodoztam merészen ahogy szoktam, valahogy mégsem indult el a gépezet. Csak megérkeztem és megrekedtem. Most nem az unalom ejtett csapdába csak egy kis láz. Amit most szépen beváltok valami másra. Láz lesz ez is, magas hőmérsékleten izzó vágy, ez fog hajtani engem, hogy éljek úgy istenigazán! Ténykedni fogok, szívvel és lélekkel. Ha kell hát keményen dolgozom majd, de mosolyogni fogok és szeretni fogom, mint minden eddigi munkámat. Úgy akarom eltölteni a napjaimat, hogy legyen miben hinni, hogy legyenek célok és álmok, folyton jelen lévő, szűnni nem akaró vágyak. Amikért szívesen kelek ki az ágyból, amik boldoggá tesznek és erőt adnak, amik megtöltik élettel az itt töltött napokat.

Olyan jó, hogy itt vagyok, olyan jó, hogy örömmel tudok gondolni az előző életemre a-nélkül, hogy abba valaha beleuntam volna. Idejében tettem egy lépést, mert már minden olyan megszokott és kiszámítható volt. Már nem vártak újabb csodák. Hát eljöttem és bizony milyen jól tettem. Mennyire szeretek most visszagondolni mindenre és mindenkire. És annyi örömöt ad, hogy ezt olyan jó érzéssel, hálával és szeretettel tudom tenni,. És annyira szeretek most izgulni az újdonságok miatt. Istenem, annyira szeretek élni!! :)

Megjöttünk India

10:25 és földet ért a gépünk. Álmos vagyok, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem a gépen. Tetszik ez a könyv, teljesen lekötötte minden figyelmem. Lassan kezd megtelepedni bennem az érzés, hogy ismerősöm India. Pedig csupán néhány perce érkeztem meg, a gép lassan gurul be a végleges parkolóhelyére, ki sem látok ebből a masinából. A monitoromat állítottam kameraállásba, így látom, hogy közeledünk egy nagy épület fel. Nagy, de egyáltalán nem impozáns. Persze ez nem is érdekel, ez itt csak a reptér. Sokkal inkább izgalmas, hogy láthatóan kellemes az idő, na ez már tetszik.
Lassan, utolsók között sikerül a fedélzetről lejutnom, húúú megvetettem a lábam Indiában és még mindig, sőt egyre inkább azt érzem, ez egy sorsfordító utazás, ezért most, hagyom, hogy az az érzés, hogy most valami nagy pillanatot élek meg átjárjon, elhatalmasodjon rajtam.
Persze hogy vigyorgok, álmosan, mint egy tejbetök vigyorgok.

Papírok, kérdések, csomagok, egy kedves mosolyú hölgy, autók és irány a szálloda. No ez azért nem olyan gördülékenyen ment, mint ahogy idedobáltam gyorsan e szavakat. De túljutottunk minden akadályon és még vártak is ránk a reptéren.
Már Isztambulból írtam egy sms-t Mr. Rhamesnek, aki az ígéret szerint vár majd a reptéren bennünket, hogy ne siessen, mert késünk legalább 5 órát. Amint megérkeztünk gondoltam fel is hívom, hátha annyira komolyan vette, hogy azóta sem ért ide. Hívom a számot, felveszi egy álmatag hangú férfi. Szépen bemutatkozom és elmondom neki, hogy végre földet ért a gépünk, majd kedvesen megkérdem, hogy ő már megérkezett-e a reptérre. Erre a férfi szintén nagyon kedvesen közli velem,  hogy örül az érkezésünknek, de ő nem jön a reptérre mert nem tudja, hogy ki vagyok. Ekkor visszakérdezem, hogy Mr Rhameshez van-e szerencsém. A válasz egy határozott NEM. Óh bocsánat és már el is búcsúzom. Újból bepötyögöm a számokat, mert ekkor még azt hittem én hibáztam, de hamar kiderül, hogy a hiba a számokban van. Ismét bejelentkezik az álmatag hangú férfi, akitől ismét bocsánatot kérek, de, most hogy már megint beszélünk beolvasom a számokat, hogy vajon azt hívtam-e, ami a papírra írva vagyon. És bizony azt hívtam.
De akkor most hogy érem el Mr. Rhamest?? Semmi gond, hívom Thomast a kinti partnert, aki egy fontos ember, ezért várnom kell míg kapcsolják. Thomasnak elsorolom, hogy késtünk és most érkeztünk és nem tudom felhívni Mr. Rhamest. Thomas erre intézkedésben kezd, majd minden második percben visszahív, hogy érdeklődjön hol vagyok és megtaláltam-e Rhamest meg a segítőjét egy fiatal hölgyet és miért nem figyelem a táblát, rá van írva BARAKA, hisz várnak a kijáratnál, miért nem megyünk ki, ott vannak az emberei, figyeljem a táblákat és csak hadar és hadar és hadar.
Rendben-rendben, nyugi még csak a bőröndöket várjuk. De Thomas izgul és kitartóan hívogat. Fél órányi rendíthetetlen szolgálatkész telefonálgatás után nyugodtan és boldogan búcsúzunk el, most, hogy végre már mindenki az autóban ül és elindultunk a szálloda felé.

Hotel Suba, nem rossz és már a név is garancia rá, hogy fázni biztosan nem fogunk. Gyorsan megkapjuk a szobáinkat, csupán aláírásokkal és útlevelekkel kell szolgálnunk cserébe. Én még az elmaradt reggelinket próbálom déli szendvicsekre becserélni és láss csodát, még ezt is megteszik nekünk. Végre egy ország ahol a mosolygással varázsolni lehet, csak vigyorgok és vigyorgok, many thanks, many thanks és nyilnak sorra az ajtók előttem.

12: 35-kor már egy szál bugyiban csücsülök az ágyamon. Húúúú Mumbaiban vagyunk, húsz millió ember városa és mindjárt mehetünk, hogy megnézzük a saját szemünkkel. Gyors zuhi és néhány sor jegyzetelés, na meg egy angyalkártya. És micsoda angyali üzenet: Nincs miért aggódnod! Nagyszerű, ha Ti mondjátok akkor most itt is hagyom az aggodalmakat a szobámban és már rohanok is le az étkezőbe, ahol a rögtönzött szendvicseket igyekszünk elpusztítani. Utoljára a gépen ettünk. No az mókás volt, amikor úgy fél kettő körül hozták a vacsit..., peresze volt reggeli is, de azóta jócskán megéheztünk.

Amint mindenki elfogyasztotta az ebédet, köszöntöm az utasokat, immár végre Inidia földjén, ahol most két hét kaland vár reánk. És azt is elmondom, hogy számomra is új itt minden, hisz most járok itt először, de ennek ellenére igyekszem majd jó vezetőjük lenni. És akkor el is indultunk felkutatni Mumbai bájos kincseit.

Madaram tollából

Lazán tartom szárnyaimat, szépen feszülnek ki tollaim és hagyom, hogy a felszálló meleg légáramlat egyre feljebb és feljebb emelje könnyű, apró testemet. Spirál alakban kúszom a csodakék ég felé, a hatalmas tömb házak apró kockákká törpülnek ott lent a város tompa morajlásába veszve.

Ott lakom én is, abban a folyton élő, folyton mozgó városban. Néhány éve még kisváros volt, most egyre többen és többen költöznek ide, újabb és újabb házak nőnek ki a földből ott, ahol máskor a virágok nőttek ki és ízletes rovarok döngicséltek az édes illatú mezők felett. Ez az én városom. Ide tartozom. Itt csivitelnek a barátaim is, itt költött idén tavasszal a testvérem, és itt fujtam a nótámat és kacarásztam végig a nyarat.

De ma odébbállok.
Hogy miért is?

A minap épp üldögéltem a parkban a fenyőfa ágán, egy tobozt bontogattam csőrömmel, szép lassan eljátszadoztam vele, mígnem, az összes magocskát sorra kibűvészkedtem.

Egyszer csak lármázást hallottam, kireppentem a sűrű fenyőgallyak közül a villanypóznára és onnan néztem az égen elsuhanó ludakat. Mennek Afrikába, mindig ezt csinálják. Fecskéék is készülődnek és a gólyagyerekek is igencsak kiizmosodtak már a nagy útra.
Milyen lehet az élet Afrikában? Ezek a költöző madarak mindig csak beszélnek össze vissza, de valahogy egyik sem árulja el azt a közös nagy titkot, ami csak az övék.
Kicsi vagyok és szürke, a háztetei macskák vadásznak rám és még azt sem tudom, hogy vajon én képes lennék-e elrepülni Afrikába mint a fecskék.
Annyi álmot, annyi reményt és vágyat hordok magamban. Annyira szeretnék csinálni valami nagyon mást, valami felemelőt. Na nem a repülést, azt mindenki tud, csak ezek a dagadt macskák nem, akik naphosszat lazsálnak a szomszéd ház ablakpárkányán, este pedig édesen dorombolnak egy pár falatka ennivalóért az öreg nénike ajtajában.
Felemelőt akarok, csinálni valamit, amitől színesebb lenne az életem, amitől színesebb lenne a világ. Nem akarom a telet a fenyőfán tölteni lármázva a többiekkel, nem akrom megvárni míg a Harosán ikrek előveszik a csúzlijukat és célbaveszik a madáretetőt, ahogy azt minden télen menetrendszerint csinálni szokták.
Elvágyódom innen.
Most magasan szállok, talán sosem szálltam ilyen magasra, na jó egyszer amikor Trasinnal repültünk, mókáztunk, milyen jó barátok voltunk akkoriban.
Trasinnal kölyök korunkban ismerkedtünk meg, kedves volt már akkor is, kis esetlen pelyhes-tollas, szomorú, fekete pötty szemű madár. Együtt csapkopdtuk a szárnyainkat a környéken, ágról ágra, mígnem megtanultuk a repülés összes csínyját-bínyját. Volt, hogy messzire elmentünk a városból. Kiültünk a mezőn egy nagy fára és csak csipogtunk egész nap, késő este mentünk vissza.
Egy ideje már nem beszélgetünk úgy, ha látjuk egymást, szinte meg sem állunk, hogy vagy? hogy vagy? kérdezzük és már tovább is reppenünk.

Fészket épített, de nem költött ő sem, ahogy én sem. Na ezen mindenki kiakadt, madár ilyet még nem látott, itt lenne az ideje, minden adott és mégsem költöttünk. Még nem akartunk beállni a sorba. De mi mások vagyunk, mi érzünk valami olyat amit semmi más madár nem, néha látom őt ahogy repül, hihetetlen táncba kezd, mindig csodáltam őt, mestere a repülésnek, csak nézem és sírok, olyan szépen csinálja.
Az én barátom. Akit most itthagyok. Mindenkit itthagyok, a fenyőfát, a dagadt macskákat, a Szabóék madáretetős-itatós szuper kertjét, a Varga Marika nénit aki régi szokás szerint szalonnát szokott felfűzni télen, az utca végi bokrokat, a rigó bácsit akitől a meséket hallottam, a lyukas ereszt, a Harosán ikreket és az egész liget lakóparkot!
Ne kérdezd hová megyek, hisz tudod úgy sem vágok neki Afrikának, talán csak ideköltözöm a felhök közé, vagy keresek egy emlékeket örző romos házat, hátha van egy hatalmas tetőantennája, ami olyan magas, hogy az álmaim közé emel. Keresek egy helyet, ahol talán máshogy csillan meg a fény a tollaimon, ahol talán tisztábban cseng a hangom, egy olyan világot, ahol még nincs eleve elrendelve, hogy én csak egy közönséges madár vagyok.

Köd előttem láz utánam

A mai az első lázmentes reggelem. Sajnos nagyon beteg voltam az első londoni napokban.

Az egész úgy indult, hogy felszállt a gép és amint kirepültünk a magyar légtérből, jobbra a távolban megpillantottam az Alacsony- és a Magas-Tátra hófedte, csodás vonulatait. Csak bámultam őket és éreztem, hogy szipognom kell és hogy a szemem is úgy elhomályosodik a könnyektől. Gyorsan zsepi után nyúltam és kifújtam az orrom, majd azon gondolkodtam, hogy a meghatottság jelei mellé miért nem társul az az édes érzés amit ilyenkor ott a bordák alatt szoktunk rejtegetni..?
Aztán hamar rájöttem, hogy ennek semmi köze a meghatottsághoz, bár a Tátra valóban kitett magáért és úgy feszített, hogy akár meg is hatódhattam volna, de itt valami sokkal alaptomosabb dolog rejtőzött a háttérben. Az orrom már úgy folyt, hogy alig bírtam zsebkendőkkel és a fejemben a tompa fájdalom egyre élesebb és élesebb lett, a torkomban fojtogató érzés és a híres "hol az a bútor, hadd kapjam a vállamra" erőm már ki tudja hol volt, bennem bizony nem, mert olyan gyengének és esetlennek éreztem magam, ahogy ott ültem a kényelmetlenül szűk ülésembe belepréselődve és egészen összetöpörödve.

Mire Londonba értem, már nagyon elcsigázott voltam. Csak egy ágyra és egy forró teára vágytam.
De addig még kalandos volt az út.
Lutonban folyamatosan beszélt a hangosbemondó, hogy késnek a vonatok és nekem sikerült is rossz vonatra szállnom, ezért kis potya vonatozással, egy átszállással és jó sok idővel sikerült Kentish townba érnem. Ahol Zsolti már halálra fagyva várt rám. Átsétáltunk a buszmegállóba, a tábla szerint 5 perc és jön a busz. És tényleg, csak hiába intettünk neki, a sofőr visszaintegetett és továbbhajtott. Olyan hisztirohamot kaptam, dühöngtem és káromkodtam, aztán már ahhoz sem volt több erőm, rosszul voltam és rosszul esett, hogy a buszvezető még rám is vigyorgott. A kis szemét még élek nem bocsájtom meg neki ezt!

A következő sofőr kedvesebb és szolgálatkészebb volt, jó szokás szerint intettünk és megállt, aztán valahogy hazaértünk, ahol megittam fél liter vizet egyhúzásra, megettem 5 mandarint majd a lassan hűlő teámat is felhörpintettem és ágynak estem.

Azóta az ágy fogságában élek. Nem ritka, hogy 39 fok feletti lázam van. Zsolti már megvette az összes létező gyógyszert és beszerezte a legfinomabb teákat, ezek mellé még szedek c-vitamint nagy dózisban és echinacea-t, és egy napja már antibiotikumot is. Ma volt az első reggel, hogy nem verejtékben úszva ébredtem lázasan, ma volt, hogy először végig tudtam aludni az éjszakát. Végre kezdem összeszedni magam.

No, így indult a Londoni nagy kalandom.

Minden ellenem

Hosszú ideje nem jelentkeztem.
Pedig azt igértem, hogy majd írok sok mindenről.

Hisz annyi minden történet. Jártam Indiában, színes volt és kalandos, magávalragadó és élménydús.

Hazatértem és költözésbe fogtam, elosztogattam a dolgaim javát, feladtam a munkámat és most épp Londonban tengetem napjaimat.

Van miről írnom. De sajnos minden körülmény ellenem dolgozott.

Most végre már normál a testhőmérsékletem. Az elmúlt napokban gyakran felszökött hőmárőm higanyszála 39 fok fölé. Ez minden erőmtől megfosztott. Két napja nem bírok kikelni az ágyból, egyszóval pokol volt az életem.

Ez csak London, de az otthon töltött idő sem volt jobb. A költözés is nyögvenyelősen ment, persze akkor is beteg voltam és esélyem sem volt rá, hogy kipihenjem azt.

Az elmúlt időszakban egy jó dolog volt, Idnia.

Valahogy mindig ide lyukadok ki. Vajon miért? Na ez az a kérdés amit már szerintem az előző bejegyzésem is megmagyaráz: mert szerelembe estem Indiával. De ha eddig ezt nem sikerült volna átadnom, akkor a következő bejegyzéseim minden bizonnyal az összes olvasómat meggyőzik majd erről. :)

Ahogy egyre jobban leszek és egyre több erőm lesz, úgy szaporodnak meg ismét az anitaságok. És ez most nem üres beszéd!

Kalandra fel!!

Nagy zsák - kis zsák, kész vagyok..

INDIA, rád gondolok és a gyomromban újra ott van az a furcsa érzés.

Miféle? Hát olyan más! Minden eddigitől eltérő, szorongató és egyben az édes vágyakozás izgalmával teli, meleg, meghatározhatatlna, érthetetlen, színes és maróan egyedi.

Izgulok, minden értelemben.
Az infoscreenen feltűnő Mumbai szó láttán mégjobban.

Hát igaz? Én most tényleg elmegyek Indiába?

Igen, úton vagyok, 12 egyenlőre ismeretlen emberrel.

Rövid beszélgetések újabb és újabb információkat hoznak felszínre. Lassan, de biztosan ismerőssé és talán majd barátokká válunk. Színesek, szépek és érdekesek.

Vajon ők mit keresnek vagy mi elől menekülnek? És mit remélnek?

India messze földjén talán beköltözik egy kis öröm az ember életébe amikor a szokatlan tapasztalás olyan erővel robban az agyunkba, hogy nem enged teret a magyar gondolatainknak...?

Csak azért spekulálok ezen, mert magamra gondolni nem merek.

Vagány vagyok, bevállaltam ezt az utat. Vaskos könyveim súlyát érzem vállaimon, zsákom kitömtem Indiát feldolgozó különféle könyvekkel. Igaz fizikai teher számomra, de mégis ez a jó néhány kilónyi könyv képes arra, hogy megszabadítson az aggodalmaim súlyától.
Három hete nem alszom...
Készülök, de csak nagyjából tudom, hogy mire, hisz Indiára felkészülni nem lehet. Várom, hogy meglepjen és elvarázsoljon. Várom a kegyetlen szembesítést az előttem álló kihívásokkal és leginkább azokat a sikereket, amiket jó agykontrollos énem előre beprogramozott. Na most segíts Istenem, segítsetek angyalaim, agykontrollos boszorkányságaim mert én tényleg nem álmodom, hanem utazom Indiába.
Az én nagy utazásom.
Szóval ott az infoscreen, rajta a Mumbai járat információi és a várható 1 óra késés. Na jó nem bosszankodom, szóval nyertem még egy órát, hogy felfogjam, megemésszem és megbarátkozzam a gondolattal, hogy ez a háromhétnyi felgyülemlett Indiai készülődés, nem egy betegség lázálma, nem egy múló illuzió, hanem a valóság, a rám váró utazás, az én sorsom! Nagyszerű van egy órám, talán elég lesz, hogy eleresszem a félelmeimet és kétségeimet végleg. Igen, itt hagyom Isztambulban, annyi mindent jelent számomra ez a város, miért ne lehetne ide temetni mindent?
Lassan telnek a percek, jó lenne látni Isztambult, megnyugtatna, mert ez olyan otthonos hely számomra. Ábránd. Mit is kezdenék én most Isztambullal, hisz máshová készülök és ráadásul át kell menni egy másik kapuhoz, azt írja az információs tábla, hogy késős gépünk a reptér másik végéből indul. Átesünk az újabb biztonsági ellenörzésen, macera az egész. A képernyő vált, 1 óra késés helyett már 5 óra olvasható.
Isztambul ó-ó-óó Isztambul... dúdolom, majd félhangosan elmondom újdonsült ismerőseimnek a száraz információkat:: 45 perc metróval a belváros, vízum 15 €, és ez itt kérem Isztambul, a feledhetetlen város. Ki tart velem??? Csillannak a szemek. Ez jó ötlet, nézzük meg Isztambult.


Kék Mecset, Sultanahmet, Isztambul



Ahmet tanácsára Aksarayig metrózunk, így megspórolhatjuk a villamos zsetont, onnan azt mondja majd látom a felüljárót és begyalogolhatunk a Sultanahmetig. Nahát kijövök a metróból, felüljáró se közel se távol... jellemző. Hányszor mondtam, sose higyj egy töröknek!

Kis gyaloglás után elérjük a villamost, de ez még nagyon messze van, ezért a zseton mellett döntök és villamosra szállunk, hogy valóban elérjük a város szívét, ahol otthonosan mozgok, ahol otthon érzem magam.

Lövünk néhány képet, majd visszamegyünk a reptérre.

Biztonsági ellenörzés, aztán látjuk a járatot megint átrakták egy másik kapuhoz és újabb biztonsági ellenörzés, végeláthatatlan sor, kicsit veszekszem a biztonságiakkal és már magam sem tudom, hogy sikerült bejutnom a gépbe újabb másfél óra alatt. De itt ülök egy hatalmas repülőben, éjszaka van és lassan kigurulunk a felszállópályára és én most már tényleg, megállíthatatlanul India felé tartok!

Érzem, hogy ez tényleg valami más lesz, nem is tudok aludni, pedig hosszú nap volt és éjszaka van. Én Folk Györggyel utazom, olvasom India című könyvét és egyre jobban mosolygok!

Hihetetlenül boldog vagyok!

Megyek India!!!!!!

Visszatérés

Hosszú ideje nem írtam bejegyzést, pedig annyi, de annyi minden van itt benne, amit már nagyon szeretnék kiírni magamból.
És most visszatértem az internetes életemhez.
Itt ülök kényelmetlenül a padlón, hideg, hófehér falak között, egy valaha otthonos zugban és mégis úgy érzem, hogy jó helyen vagyok.
Hogy hol is vagyok most, azon túl, hogy egy ürességtől kongó kicsi lakásban ücsörgök?
Az életem egy fordulópontján. Még néhány nap és én egy másik országban próbálok majd szerencsét.

Ahová nem csak reményekkel, de remek élményekkel felvértezve indulok. Úgy érzem készen állok!

A következő napokban időben és térben csapongok majd.

Jelenleg azt sem tudom, hogy miről szeretnék jobban írni. Arról, hogy milyen a karácsony hindu barátaim tárasaságában, vagy arról, hogy hogyan fogok élni Angliában.

De ez most nem is lényeg. A lényeg, hogy visszatértem és írok megint! Mindent ami anitaság.
Ezért hunyj most szemet a szertelenségem felett kedves olvasó, légy elnéző és gyere velem a távoli világokba egy színés szép utazásra!