belégzés

szita szita péntek van...
nem tudok miről írni. Pedig szeretnék... ezért most ötlet nélkül nekiesem a klaviatúrának és elkezdem püfölni.
Mondhatjuk úgy is, hogy improvizálok. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, belekapaszkodni egy egy lélegzetvételembe, hátha a kilégzés fázisában a levegővel együtt valami anitaság is felszáll belőlem. De egyenlőre nem száll itt semmi, csak egy egy furcsa fényfolt ég pár másodpercig a retinámba, amikor hosszasan ottfelejtem a tekintetem az energiatakarékos izzó sárgás-ezüstös fényű kecses alakján. Ezek a furcsa foltok vibrálnak előttem és nem jön az ötlet. Nem jön a happy thought..

Írhatnék a madaramról, írhatnék Londonról, a mai csodás napsütésről vagy épp az imádott kerékpáromról, ahogy mi ketten édes-meghitt egységben együtt élvezzük a tavaszt. Vagy itt van a munkám. Ami annyira új és annyira más. Igen, sokszor írtam arról, hogy úgy kell valami más, valami új. És tessék, kértem és megadatott, most mégis fukarkodom a szavakkal, csak egy rövid sorban említem meg mindezt.
Miért? Miért van az, hogy néha annyira jó hallgatni? Csak úgy lenni, csak úgy élni és nem fecsegni róla.

Beszívni a jó levegőt és úgy fújni ki, hogy nem száll ki belőlem semmi anitaság, sőt nem hogy nem adok, hanem valamit ebből a lélegzetvételből örökre megtartok magamnak. Ott marad egy karc, egy nyom a mellkasomban, valami ami emlékeztett örökké arra, hogy milyen jó volt csak egy kicsit, de úgy igazán csöndben lenni.

Nem kérni, nem adni, nem kapni.

Csak úgy figyelni a furcsa fényfoltokat. 

Megélni, hogy vagyok.

Hogy itt vagyok.

Hogy erős vagyok,

megélni, hogy megmarkolhatom a bicikli kormányát,

hogy kielőzhetem a piros double deckert,

hogy hallhatom a csivitelő madarakat,

hogy idegeneknek készíthetek olyan ételt, ami szép és finom,

hogy részese lehetek egy egésznek, a "nagyvilágnak",

dolgozom a gépezetben úgy, hogy közben mindaz ami én vagyok nem olvad bele a szürkeségbe.

Konyhás néni

Konyhás néni lettem...

Na jó, ezt itt máshogy hívják, CHEF vagyok mint Jamie Oliver.

Tegnap volt az első napom, próbamunka.

Egy olasz fiúval versenyeztem, persze erről én mit sem tudtam.

Ő délben kezdett én meg háromra mentem.

Este összehasonlították ki jobb, ügyesebb, szimpatikusabb.

Igyekeztem, nyertem, megkaptam a munkát.

Maradtam zárásig. Aztán egy kollégámmal és a barátjával söröztem egy közeli pubban. Később másik két kollegina is megjelent a színen.

Jó érzéssel töltött el, hogy vannak kollégáim, dolgozó nő vagyok.

Most tanulom, hogy milyen kaják vannak. Kicsit sok volt az infó tegnap.

De mára talán már kicsit üllepedett a dolog. Na majd meglátjuk.

Most elmegyek dolgozni.

egy nap London

nehezen nyílnak szemhéjaim

úgy hiszem Londonban rabul ejtett az ágy

nem bírok felkelni

küzdelmes ébredést követ isteni kávé

a hozzáértők biztos felszisszennek e mondat láttán

de állítom, hogy a Kenco instant mennyei

sok tejjel természetesen

a lényeg, hogy mindig legyen rend

beágyazok, elrendezem a párnákat

hagyom, hogy a friss levegő beszökjön az ablakon

ma megyek először a jövendőbeli munkahelyemre

igazán süthetne a nap

helyette esik
ezt itt kérem Anglia

izgulok

de csak kicsit

Bounds Green állomás - Piccadilly line

bénázás az oysterrel, pedig én csak egy feltöltést akarok

szemét gép variál

vegye el a kártyát, tegye oda a kártyát...

fekete srác ül velem szemben a metrón, néz
mire gondolhat, ha tudná, hogy mennyire izgulok
csaponganak a gondolataim,
mit is és hogy is kellene mondanom majd a managernek
fényezzem magam vagy csak válaszoljak a kérdéseire?

9 állomás, 20 perc
a cuki kis cuki csendesen vár rám
nem megyek be egyből, csak elsétálok előtte
segítség, segítség mély levegővétel, majd határozottan benyitok
miért nem néz rám a kutya sem?
beléptem egy üzletbe, micsoda személyzet dolgozik itt
odamegyek a pult végéhez
én köszönök először, a fekete hajú fiú -talán török- csak néz miközben hadarok
elmosolyodik amikor meghallja munkára jelentkezem
leültet
és én várok
előkerül a manager, szőke, kedves
-dolgozni akarsz?- kérdezi
-igen szeretnék! -válaszolom
-nem bánnád, ha beraknálak a konyhába?
-nem dehogy, végülis szükségem van egy állásra.
-főzni tudsz?
-hah, mit kell főzni?
-á nem is főzés, csak szendvicset késziteni, kenyeret pirítani
-ja persze hogy tudok
-jó, akkor holnap gyere dolgozni 3-ra
-rendben, mit hozzak?
-semmit én adok egyenruhát
-remek, igazán köszönöm
-akkor holnap.
-viszlát holnap.

akkor most van munkám és ma szabad vagyok   

talán megérdemlek egy szép tavaszi kabátot

irány az Oxford street, vegyünk egy tavaszi kabátot, ha már dolgozó nő lettem

kabát szép, ára jó, mérete kicsi...
rengeteg ember mindenhol
na majd inkább holnap veszek kabátot

végre buszozhatok, ezt szeretem, 3 méter magasról nézni a várost  
Muswell hill, a hely ahol élek
szeretem
gyors kajavásárlás és séta haza

borsófőzeléket főzök és fasírtot sütök

egyedül vagyok

a szomszédok bebámulnak a konyha ablakán

a párkányon lakó gyönyörűséges jácintom lassan elvirágzik

mennyei illata sem olyan intenzív már,

de még mindig érezni és még mindig szép          

vacsora elkészült

edények elmosva

csak azt nem mosom el amit nem én piszkítottam össze

rendnek kell lenni

de ezt miért csak én gondolom így???

eltelt egy nap Londonban    

és én szerettem ezt a napot is

© 2011 anita

inspiráció

Néha unott vagyok és azt nem szeretem. Borzasztó egy állapot:
Jaj nincs kedvem ehhez, jaj nincs kedvem ahhoz. 
Szerencsére napjaim túlnyomó részében lelkes vagyok. Jellemző rám az örök optimizmus.

Az lelkesedés is egyfajta anitaság. Olvasok egy érdekes dolgot, látok egy szép képet vagy megnézek egy jó filmet és egyből én is élni, tenni akarok. De nem kell ötleteket merítenem könyvekből, újságokból vagy filmekből. Egy lélegzetvétel is inspirál. 

Valahogy hajt a vérem vagy az a nyughatatlan álmodozó lelkem. Azt érzem, hogy csinálni kell valamit, tenni és menni, de azt úgy szívvel-lélekkel, úgy istenigazán!

Most is tele vagyok lelkesedéssel, naná, hisz holnap munkába állok. Már egy ideje emlegetem, hogy elkezdődött a londoni életem. De igazából még csak az előkészületek zajlottak. Jó-jó az is igaz, hogy itt vagyok. Na és?? Ez eddig semmi! Még nem csináltam semmit ami megérdemelné, hogy azt mondjuk rá, na ez igen, ez aztán az élet! Hiába jöttem lelkesen ahogy szoktam, hiába álmodoztam merészen ahogy szoktam, valahogy mégsem indult el a gépezet. Csak megérkeztem és megrekedtem. Most nem az unalom ejtett csapdába csak egy kis láz. Amit most szépen beváltok valami másra. Láz lesz ez is, magas hőmérsékleten izzó vágy, ez fog hajtani engem, hogy éljek úgy istenigazán! Ténykedni fogok, szívvel és lélekkel. Ha kell hát keményen dolgozom majd, de mosolyogni fogok és szeretni fogom, mint minden eddigi munkámat. Úgy akarom eltölteni a napjaimat, hogy legyen miben hinni, hogy legyenek célok és álmok, folyton jelen lévő, szűnni nem akaró vágyak. Amikért szívesen kelek ki az ágyból, amik boldoggá tesznek és erőt adnak, amik megtöltik élettel az itt töltött napokat.

Olyan jó, hogy itt vagyok, olyan jó, hogy örömmel tudok gondolni az előző életemre a-nélkül, hogy abba valaha beleuntam volna. Idejében tettem egy lépést, mert már minden olyan megszokott és kiszámítható volt. Már nem vártak újabb csodák. Hát eljöttem és bizony milyen jól tettem. Mennyire szeretek most visszagondolni mindenre és mindenkire. És annyi örömöt ad, hogy ezt olyan jó érzéssel, hálával és szeretettel tudom tenni,. És annyira szeretek most izgulni az újdonságok miatt. Istenem, annyira szeretek élni!! :)

Megjöttünk India

10:25 és földet ért a gépünk. Álmos vagyok, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem a gépen. Tetszik ez a könyv, teljesen lekötötte minden figyelmem. Lassan kezd megtelepedni bennem az érzés, hogy ismerősöm India. Pedig csupán néhány perce érkeztem meg, a gép lassan gurul be a végleges parkolóhelyére, ki sem látok ebből a masinából. A monitoromat állítottam kameraállásba, így látom, hogy közeledünk egy nagy épület fel. Nagy, de egyáltalán nem impozáns. Persze ez nem is érdekel, ez itt csak a reptér. Sokkal inkább izgalmas, hogy láthatóan kellemes az idő, na ez már tetszik.
Lassan, utolsók között sikerül a fedélzetről lejutnom, húúú megvetettem a lábam Indiában és még mindig, sőt egyre inkább azt érzem, ez egy sorsfordító utazás, ezért most, hagyom, hogy az az érzés, hogy most valami nagy pillanatot élek meg átjárjon, elhatalmasodjon rajtam.
Persze hogy vigyorgok, álmosan, mint egy tejbetök vigyorgok.

Papírok, kérdések, csomagok, egy kedves mosolyú hölgy, autók és irány a szálloda. No ez azért nem olyan gördülékenyen ment, mint ahogy idedobáltam gyorsan e szavakat. De túljutottunk minden akadályon és még vártak is ránk a reptéren.
Már Isztambulból írtam egy sms-t Mr. Rhamesnek, aki az ígéret szerint vár majd a reptéren bennünket, hogy ne siessen, mert késünk legalább 5 órát. Amint megérkeztünk gondoltam fel is hívom, hátha annyira komolyan vette, hogy azóta sem ért ide. Hívom a számot, felveszi egy álmatag hangú férfi. Szépen bemutatkozom és elmondom neki, hogy végre földet ért a gépünk, majd kedvesen megkérdem, hogy ő már megérkezett-e a reptérre. Erre a férfi szintén nagyon kedvesen közli velem,  hogy örül az érkezésünknek, de ő nem jön a reptérre mert nem tudja, hogy ki vagyok. Ekkor visszakérdezem, hogy Mr Rhameshez van-e szerencsém. A válasz egy határozott NEM. Óh bocsánat és már el is búcsúzom. Újból bepötyögöm a számokat, mert ekkor még azt hittem én hibáztam, de hamar kiderül, hogy a hiba a számokban van. Ismét bejelentkezik az álmatag hangú férfi, akitől ismét bocsánatot kérek, de, most hogy már megint beszélünk beolvasom a számokat, hogy vajon azt hívtam-e, ami a papírra írva vagyon. És bizony azt hívtam.
De akkor most hogy érem el Mr. Rhamest?? Semmi gond, hívom Thomast a kinti partnert, aki egy fontos ember, ezért várnom kell míg kapcsolják. Thomasnak elsorolom, hogy késtünk és most érkeztünk és nem tudom felhívni Mr. Rhamest. Thomas erre intézkedésben kezd, majd minden második percben visszahív, hogy érdeklődjön hol vagyok és megtaláltam-e Rhamest meg a segítőjét egy fiatal hölgyet és miért nem figyelem a táblát, rá van írva BARAKA, hisz várnak a kijáratnál, miért nem megyünk ki, ott vannak az emberei, figyeljem a táblákat és csak hadar és hadar és hadar.
Rendben-rendben, nyugi még csak a bőröndöket várjuk. De Thomas izgul és kitartóan hívogat. Fél órányi rendíthetetlen szolgálatkész telefonálgatás után nyugodtan és boldogan búcsúzunk el, most, hogy végre már mindenki az autóban ül és elindultunk a szálloda felé.

Hotel Suba, nem rossz és már a név is garancia rá, hogy fázni biztosan nem fogunk. Gyorsan megkapjuk a szobáinkat, csupán aláírásokkal és útlevelekkel kell szolgálnunk cserébe. Én még az elmaradt reggelinket próbálom déli szendvicsekre becserélni és láss csodát, még ezt is megteszik nekünk. Végre egy ország ahol a mosolygással varázsolni lehet, csak vigyorgok és vigyorgok, many thanks, many thanks és nyilnak sorra az ajtók előttem.

12: 35-kor már egy szál bugyiban csücsülök az ágyamon. Húúúú Mumbaiban vagyunk, húsz millió ember városa és mindjárt mehetünk, hogy megnézzük a saját szemünkkel. Gyors zuhi és néhány sor jegyzetelés, na meg egy angyalkártya. És micsoda angyali üzenet: Nincs miért aggódnod! Nagyszerű, ha Ti mondjátok akkor most itt is hagyom az aggodalmakat a szobámban és már rohanok is le az étkezőbe, ahol a rögtönzött szendvicseket igyekszünk elpusztítani. Utoljára a gépen ettünk. No az mókás volt, amikor úgy fél kettő körül hozták a vacsit..., peresze volt reggeli is, de azóta jócskán megéheztünk.

Amint mindenki elfogyasztotta az ebédet, köszöntöm az utasokat, immár végre Inidia földjén, ahol most két hét kaland vár reánk. És azt is elmondom, hogy számomra is új itt minden, hisz most járok itt először, de ennek ellenére igyekszem majd jó vezetőjük lenni. És akkor el is indultunk felkutatni Mumbai bájos kincseit.

Madaram tollából

Lazán tartom szárnyaimat, szépen feszülnek ki tollaim és hagyom, hogy a felszálló meleg légáramlat egyre feljebb és feljebb emelje könnyű, apró testemet. Spirál alakban kúszom a csodakék ég felé, a hatalmas tömb házak apró kockákká törpülnek ott lent a város tompa morajlásába veszve.

Ott lakom én is, abban a folyton élő, folyton mozgó városban. Néhány éve még kisváros volt, most egyre többen és többen költöznek ide, újabb és újabb házak nőnek ki a földből ott, ahol máskor a virágok nőttek ki és ízletes rovarok döngicséltek az édes illatú mezők felett. Ez az én városom. Ide tartozom. Itt csivitelnek a barátaim is, itt költött idén tavasszal a testvérem, és itt fujtam a nótámat és kacarásztam végig a nyarat.

De ma odébbállok.
Hogy miért is?

A minap épp üldögéltem a parkban a fenyőfa ágán, egy tobozt bontogattam csőrömmel, szép lassan eljátszadoztam vele, mígnem, az összes magocskát sorra kibűvészkedtem.

Egyszer csak lármázást hallottam, kireppentem a sűrű fenyőgallyak közül a villanypóznára és onnan néztem az égen elsuhanó ludakat. Mennek Afrikába, mindig ezt csinálják. Fecskéék is készülődnek és a gólyagyerekek is igencsak kiizmosodtak már a nagy útra.
Milyen lehet az élet Afrikában? Ezek a költöző madarak mindig csak beszélnek össze vissza, de valahogy egyik sem árulja el azt a közös nagy titkot, ami csak az övék.
Kicsi vagyok és szürke, a háztetei macskák vadásznak rám és még azt sem tudom, hogy vajon én képes lennék-e elrepülni Afrikába mint a fecskék.
Annyi álmot, annyi reményt és vágyat hordok magamban. Annyira szeretnék csinálni valami nagyon mást, valami felemelőt. Na nem a repülést, azt mindenki tud, csak ezek a dagadt macskák nem, akik naphosszat lazsálnak a szomszéd ház ablakpárkányán, este pedig édesen dorombolnak egy pár falatka ennivalóért az öreg nénike ajtajában.
Felemelőt akarok, csinálni valamit, amitől színesebb lenne az életem, amitől színesebb lenne a világ. Nem akarom a telet a fenyőfán tölteni lármázva a többiekkel, nem akrom megvárni míg a Harosán ikrek előveszik a csúzlijukat és célbaveszik a madáretetőt, ahogy azt minden télen menetrendszerint csinálni szokták.
Elvágyódom innen.
Most magasan szállok, talán sosem szálltam ilyen magasra, na jó egyszer amikor Trasinnal repültünk, mókáztunk, milyen jó barátok voltunk akkoriban.
Trasinnal kölyök korunkban ismerkedtünk meg, kedves volt már akkor is, kis esetlen pelyhes-tollas, szomorú, fekete pötty szemű madár. Együtt csapkopdtuk a szárnyainkat a környéken, ágról ágra, mígnem megtanultuk a repülés összes csínyját-bínyját. Volt, hogy messzire elmentünk a városból. Kiültünk a mezőn egy nagy fára és csak csipogtunk egész nap, késő este mentünk vissza.
Egy ideje már nem beszélgetünk úgy, ha látjuk egymást, szinte meg sem állunk, hogy vagy? hogy vagy? kérdezzük és már tovább is reppenünk.

Fészket épített, de nem költött ő sem, ahogy én sem. Na ezen mindenki kiakadt, madár ilyet még nem látott, itt lenne az ideje, minden adott és mégsem költöttünk. Még nem akartunk beállni a sorba. De mi mások vagyunk, mi érzünk valami olyat amit semmi más madár nem, néha látom őt ahogy repül, hihetetlen táncba kezd, mindig csodáltam őt, mestere a repülésnek, csak nézem és sírok, olyan szépen csinálja.
Az én barátom. Akit most itthagyok. Mindenkit itthagyok, a fenyőfát, a dagadt macskákat, a Szabóék madáretetős-itatós szuper kertjét, a Varga Marika nénit aki régi szokás szerint szalonnát szokott felfűzni télen, az utca végi bokrokat, a rigó bácsit akitől a meséket hallottam, a lyukas ereszt, a Harosán ikreket és az egész liget lakóparkot!
Ne kérdezd hová megyek, hisz tudod úgy sem vágok neki Afrikának, talán csak ideköltözöm a felhök közé, vagy keresek egy emlékeket örző romos házat, hátha van egy hatalmas tetőantennája, ami olyan magas, hogy az álmaim közé emel. Keresek egy helyet, ahol talán máshogy csillan meg a fény a tollaimon, ahol talán tisztábban cseng a hangom, egy olyan világot, ahol még nincs eleve elrendelve, hogy én csak egy közönséges madár vagyok.

Köd előttem láz utánam

A mai az első lázmentes reggelem. Sajnos nagyon beteg voltam az első londoni napokban.

Az egész úgy indult, hogy felszállt a gép és amint kirepültünk a magyar légtérből, jobbra a távolban megpillantottam az Alacsony- és a Magas-Tátra hófedte, csodás vonulatait. Csak bámultam őket és éreztem, hogy szipognom kell és hogy a szemem is úgy elhomályosodik a könnyektől. Gyorsan zsepi után nyúltam és kifújtam az orrom, majd azon gondolkodtam, hogy a meghatottság jelei mellé miért nem társul az az édes érzés amit ilyenkor ott a bordák alatt szoktunk rejtegetni..?
Aztán hamar rájöttem, hogy ennek semmi köze a meghatottsághoz, bár a Tátra valóban kitett magáért és úgy feszített, hogy akár meg is hatódhattam volna, de itt valami sokkal alaptomosabb dolog rejtőzött a háttérben. Az orrom már úgy folyt, hogy alig bírtam zsebkendőkkel és a fejemben a tompa fájdalom egyre élesebb és élesebb lett, a torkomban fojtogató érzés és a híres "hol az a bútor, hadd kapjam a vállamra" erőm már ki tudja hol volt, bennem bizony nem, mert olyan gyengének és esetlennek éreztem magam, ahogy ott ültem a kényelmetlenül szűk ülésembe belepréselődve és egészen összetöpörödve.

Mire Londonba értem, már nagyon elcsigázott voltam. Csak egy ágyra és egy forró teára vágytam.
De addig még kalandos volt az út.
Lutonban folyamatosan beszélt a hangosbemondó, hogy késnek a vonatok és nekem sikerült is rossz vonatra szállnom, ezért kis potya vonatozással, egy átszállással és jó sok idővel sikerült Kentish townba érnem. Ahol Zsolti már halálra fagyva várt rám. Átsétáltunk a buszmegállóba, a tábla szerint 5 perc és jön a busz. És tényleg, csak hiába intettünk neki, a sofőr visszaintegetett és továbbhajtott. Olyan hisztirohamot kaptam, dühöngtem és káromkodtam, aztán már ahhoz sem volt több erőm, rosszul voltam és rosszul esett, hogy a buszvezető még rám is vigyorgott. A kis szemét még élek nem bocsájtom meg neki ezt!

A következő sofőr kedvesebb és szolgálatkészebb volt, jó szokás szerint intettünk és megállt, aztán valahogy hazaértünk, ahol megittam fél liter vizet egyhúzásra, megettem 5 mandarint majd a lassan hűlő teámat is felhörpintettem és ágynak estem.

Azóta az ágy fogságában élek. Nem ritka, hogy 39 fok feletti lázam van. Zsolti már megvette az összes létező gyógyszert és beszerezte a legfinomabb teákat, ezek mellé még szedek c-vitamint nagy dózisban és echinacea-t, és egy napja már antibiotikumot is. Ma volt az első reggel, hogy nem verejtékben úszva ébredtem lázasan, ma volt, hogy először végig tudtam aludni az éjszakát. Végre kezdem összeszedni magam.

No, így indult a Londoni nagy kalandom.