kicsit szomorkás

Vannak nyomasztó napok az életemben.
Van, hogy nehéz mosolyt varázsolni az arcomra, pedig igazán, szívből szeretnék mosolyogni, mindig és mindenkire. E helyett néha csak erőltetett félmosolyok feszítik szélesebbre a szám.
Legutóbb amikor egy ilyen borús napom volt, azt gondoltam, hogy ha az ember vicces zenét hallgat, akkor jobb lesz neki.
Egyébként ez nem rossz gondolat. Tényleg jobb is lett. Már-már annyira jó volt, hogy táncikálva jöttem haza.
Pedig a buszon még azon elmélkedtem, hogy október vége óta dolgozom egy lélekromboló helyen és október vége óta sokszor érzem azt, hogy jó lenne csak úgy elsírni magam, és csak úgy összekuporodni, hogy nagyon kicsi lehessek. Persze ezt a gondolatot még csírájában fojtom el az "erősnek kell lenni" gondolattal. Így birkózva át magam a nehézségeken, a gyengeségemen és a hosszú napjaimon.
Szóval a sírás gondolata motoszkált bennem a buszon, majd a légy erős gondolat, aztán a kételkedő, könnyű azt mondani, de hogyan és végül jött a mindent megoldó ötlet: hallgassunk zenét.
Így jutottam el a szürke és koszos, kedvetlen és nyomasztó Edgware Road-tól, a madárdalos, mosolygós és barátságos Pembroke Road-ig. Ahol már szinte tényleg táncikálva, dúdolva lépkedtem hazafelé.
Ismerős házak, minden úgy van ahogy szokott lenni.
Aztán bekanyarodtam a Sidney Roadra, és egy nő hevert a földön.
Na ez minden csak nem megszokott. Döbbenetes volt és félelmetes. Nem a nő volt félelmetes, hanem az, hogy itt fekszik valaki. Ez egy jó környék, itt nincsenek hajléktalanok. Ha itt valaki a földön fekszik akkor ott baj van, hacsak nem Ben-nek hívják és a következő műalkotásán dolgozik. (Ben Wilson egy nagyszerű művész és egy nagyszerű ember, aki itt él Muswell Hill-en; hamarosan írok róla.)
Szóval ott volt a nő és én nem tudtam mi lehet ennek az oka, rohantam hozzá, kérdeztem jól van-e.
Nem jött tiszta válasz, de ahhoz, hogy rájöjjek, mi van vele, kristálytiszta volt.
Ez a nő részeg volt, olyan nagyon részeg, hogy képtelen volt felállni és képtelen volt értelmesen beszélni.
Kérdeztem, hogy szüksége van-e segítségre, orvosra?
Ekkor egy távolban lévő kisfiú elindult határozottan az irányunkba.
Tíz éves forma gyerek, nagy barna szemekkel. Azt gondolom, még nagyon sokáig nem fogom elfelejteni a szemeit. Mint két apró mécses, olyan tiszta és lágy fénye volt és olyan erőtlen is.
Odalépett hozzám és azt mondta: She is ok.
Visszakérdeztem, hogy biztos vagy benne, mert szerintem nagyon nincs rendben és talán segítségre van szüksége. És még megkérdeztem, hogy ismered őt?
A válasz nagyon halk volt, halk és szinte már elcsukló:
-Igen ismerem.
-Szerintem a legjobb lesz, ha hívunk segítséget.
-Nem, nem kell.
És megragadta a nő karját, minden erejét összeszedte, hogy felemelje a földről, erőlködött az a szegény pára mindhiába, hisz a magatehetetlen test ennél sokkal több erőt kívánt.
És bár értelemét nem láttam, hogy felemeljük, megragadtam én is. Még kettőnknek sem volt könnyű.Ez az egész csak arra ment ki, hogy meggyőzzön a gyerek róla, hogy a nő jól van és rám már semmi szükség, hisz ez amúgy is az ö dolguk, nem kell ide egy idegen. És ekkor megértettem mindent, a kisfiú érzéseit, a szégyent amit érez az édesanyja miatt és azt is, hogy ő még túl fiatal ahhoz, hogy megértse, ezt nem kell szégyellni.
Én sem voltam más, az ő korában én is cipeltem ezt a terhet, bennem is volt szégyenérzet és én sem akartam mások fürkésző és aggódó figyelmébe kerülni.
Azt reméltem, talán ez a gyerek most az egyszer okosabb lesz minden hasonszőrű gyereknél, hogy ő másabb lesz mint amilyen én voltam. De nem, ő is egyedül kívánt lenni, ö is el akart bújni a világ szeme elől, ő is el akarta rejteni az anyukáját és a gondjaikat mások megvető tekintete elől.
 Halkan szólt ismét:
-Ő jól van, nincs egyedül, elmehetsz.

És én engedelmeskedtem, sietve lépkedtem haza, cipelve lelkemben mindazt amit láttam, cipelve anyám -az a nagyszerű nő-, keserédes emlékét.
És itt már nem volt, erősnek kell lenni gondolat ami győzedelmeskedjen minden felett, itt már nem volt kiút, úgy törtek ki a könnyeim, mint egy nyári zivatar.
Hosszú idő után végre újra sírtam.

fejben blog

hónapok óta nem írtam ide semmit.
és ezt sajnálom is, bocsánat.
sajnos a munka bedarált engem is, a blog pedig itt a fejemben folytatódott.
annyi mindent szeretnék mesélni, szavakba önteni.

ez lesz hát a fogadalmam 2012-re:
VISSZATÉRNEK AZ ANITASÁGOK!!!

Köszönet a kitartó és töretlen türelemért!