Téli szünet

Nem szép dolog tőlem, hogy nem írtam a héten egy sort sem...

Kedves Olvasó! Kérlek nézd most el nekem ezt. Hidd el nekem nem lustaságból maradtak el a bejegyzések.

A héten egy percet sem lustálkodtam. Készülök az indiai utazásra. Minden figyelmem és energiámat ebbe fektettem, közben a napi teendőimmel is elbíbelődtem, mint minden szokványos napon. Dolgoztam az irodában, voltam furulyázni és többször látogatást tettem a fogorvos rendelőjében. És nem panaszként mondom, csupán ténymegállapítás: elfáradtam.

Tudom, ma szita szita péntek van../..lenne...

De nincs! Sajnálom! Ezennel kihírdetem, megkezdtem a téli szünetet.

Most januárig nem lesz újabb bejegyzés.

Ezért ez úton kívánok sok mókát és kacagást a "tél szünetre" és persze szép, boldog ünnepet!

anita

szita szita péntek/2

Ringató bádog-álom

A faleveleken keresztül beszűrődik a meleg napsugár. Két kicsi kéz markolja az érdes tapintású kéreggel bevont faágat, az én tízéves-forma kezeim ezek, alatta ott csüngök mint egy zsák amit teletömtek élettel.
Hintázom a faágon, karomból lett hintakötél amin én magam vagyok a hinta, egy mese-világba ringatom magam, folyton termő gyümölcsfák közé, ahol le nem nyugvó nap ragyog rám, szüntelen dongó, szelíd méhek készítik az édes mézet, mély kút felett magas káva, tiszta vízén őszinte tükörkép mosolyog.
Itt éltem, egy elvarázsolt kockaházban és annak kincseket rejtő kertjében, egy poros falu legrövidebb utcájában.
A két hatalmas cseresznyefa kerekre hízott, bordós-feket, ropogós gyümölcsei tettek mohóvá. Egymás után kapkodtuk a szánkba az érett szemeket. A magokat pedig két ujjunk közül lőttük ki a többi cseresznyefosztogatót célozva. Minden találatot hangos kacaj követett. Amikor nem a cseresznyefán tömtük a pocakunkat degeszre, akkor a diófa tetejéből pásztáztuk körbe a szomszéd udvarokat. Egészen a falu széléig is el lehetett látni innen, ami a végtelen érzését keltette szabad lelkemben. A farakás tetejéről a homokba ugráltunk, a sufni, a pince, a padlás, a szőlős-kert rengeteg csodát és rejtekhelyet tartogatott számunkra. És mi reggel kimentünk a kertbe, átjöttek a környékbeli gyerekek, játszottunk, feketék lettünk mint a szurok.
Napközben boldog gyerekek voltunk, aztán lement a nap. 

Vele együtt eltűnt a boldogság, kiürült a borosflaska, eltompult az ész, felforrt az egész nap izzó indulat és hirtelen kicsapott a gőz. Ami úgy indította el a félelmetes fekete szörnyeteget, ahogy hajdanán a régi mozdonyokat: először lassan, lomhán löki meg, aztán hirtelen megrántja és egyre gyorsul, lendületbe hozza a fenevadat, ami már szinte repül, halad az útján. Tökéletesen, mérnöki pontossággal kimért útvonalat követ. Ismered már az összes útszakaszt, az összes álomással, tudod jól mi mit követ. Csak azt nem tudod mi lesz a végállomás, de addig még sok megálló vár rád ezen az éjszakai-expresszen, amibe nem szereltek vészfékeket és amire nem te váltottad meg a jegyedet, csak felültettek a szüleid és jól felültetett az élet is.
Lassan éjfél lesz, a falu sötétségbe burkolózoik, egy két kutya vakkant az éjszakában. Fekete ablakok mögött kisfiúk és kislányok édesen alszanak ágyukban, csak a zöld házban nem alszik senki, hangos a ház. Kiabálnak.
Négy kicsi kéz markolja a takaró sarkát, de a kiáltás legyőzi a fejekre húzott paplanok pajzsát és áthasítja a dobhártyákat, egészen a lélekig hatol, amibe mélyen beledöfi a tűhegyes dárdáját.
Nincs mit tenni, menekülni kell.
Mint két hadvezér egyeztetünk, képzeletem terepasztala felett összeáll a haditerv. A sufni jó lesz, játszottunk már a padlásán, ott nem találnak ránk, ott nyugalmat találhatunk.
Pizsamában, paplannal és párnával surrantunk ki a hűs éjszakába. Különös illatát az éjnek még most is érzem, a sufniban a télről maradt szénpor nyár-forró szaga keveredik a bádogtető és a fagerendák illatával. Felmásztunk a padlásra, két keresztgerenda között, pallókkal fedett rejtekhelyünk menedéket nyújt erre a setét éjszakára. Nyugodt szívvel hajtjuk álomra fejünket. Nem félek, a testvérem itt fekszik mellettem, a hangok elvesznek a csillagok között a fekete égen. A rozsdás tetőbádog szabadul a nappal felvett hőtől és mint lágy simogató anyai kéz, puhán ontja melegét az alatta szunnyadó gyermekekre.
Olomsúly nehezedik a szemhélyakra, mögöttük már egy különös mesét vetítenek a monoton kattogó mozigépek, álmodik az űzőtt lélek, miközben két kicsi kéz markolja az érdes tapintású éjszaka hintafáját, a mozdulatlan hinta pihen a semmi ölén, rozsdás bádog felette, gyalulatlan deszka alatta.

Trafuka

Kicsi gyerek koromban volt egy játékunk, amit nagyon szerettem.
Anyukám vette egyszer és azután szinte minden nap játszottam vele. Ez egy építős játék volt, kis kék és sárga elemekből lehetett különböző dolgokat építeni.
Egyszer amikor játszottam ezzel a játékkal a testvérem megkérdezte, mi lesz ebből Hugi?
-Trafuka!
-Trafuka? Az meg mi?
-Mi, mi? Hát trafuka!
Senki nem értette a családban.
Aztán egyszer csak elkészült a nagy mű, egy egyszerű kocsi volt, négy kerék meg egy plató hozzá...
Büszkén mutattam: Na itt van, nézzétek, ez a trafuka!!
-Ja, kocsi. -hangzott a válasz.
-Neeem, nem kocsi! TRAFUKA.
 Ők nem tudták miről beszélek, hisz az egy kocsi volt, de én tudtam, bár soha senki nem mondta, de én valahogy mindig is tudtam, hogy azt a négykerekű izét trafukának hívják.
Az én világomban, az én nyelvemen ezt a járgányt trafukának hívják!

Ebből a játékból készítettem a trafukámat

szita szita péntek

Kitaláltam péntekre egy rovatot, szita szita péntek lesz a neve.
Ez a bejegyzés minden tekintetben eltér az előzőektől. Remélem kellemes meglepetést okozok vele.
Ezen a pénteken egy régi szerelmem kihunyását eleveníti fel. Amikor megtaláltam ezeket a régen lejegyzett sorokat, örömteli nosztalgia fogott el, ami régen fájó volt most szép. Talán neked is eszedben jut majd egy régi szerelmed és bízom benne, hogy ami régen fájdalommal járt, most örömmel köszön vissza az emlékekben.

Íme az én történetem:

Festettem neked egy képet, először és utoljára, valamit adni szerettem volna, ami én vagyok, talán túl későn, de még az is lehet, hogy ideje korán! Nem tudom megérted-e ecsetem vonásait, nem tudom mit gondoljak, de adni szerettem volna valamit, mivel a szeretetem hiába hatalmas, mégsem ér el hozzád.
Írni nem akartam, mert mostanában úgy érzem félsz a szavaimtól. Nem maradt más, festettem egy képet. Abban bízom, hogy míg leveleim postafiókod mélyén rejtegeted, ezt a képet nem fogod eldugni, hanem pompás keretben egyszer majd kirakod házad falára, ahol minden vendéged és házad lakói is látni fogják, hogy volt egyszer egy festő barátod, aki sajátos, néha érthetetlen művészetével, de azon fáradozott, hogy az ürességet gyönyörködtető színekkel töltse meg az életedben. Nem kell majd megmagyaráznod, hisz ez csak egy kép, csak te és én tudjuk, hogy az életünk állt modelt nekem ma este.

Mondom, mondom, be nem áll a szám, mert felszabadít, ha veled beszélek. Egyre inkább hallom, hogy számodra már sok ez a beszélgetés. Mintha dolgodra igyekeznél, vagy valakit -nem szívesen- , de miattam váratnál.
És mondod, hogy JÓ.
Tralllala-trallala, éneklem lelkesen, és te azt mondod: JÓ!!
Csip csirip, csip csirip folytatom bizonytalanul, és te nem mondassz mást JÓÓ!!
levegő után kapkodva egy kút mélyéről csak hüpp hüpp hüpp folytatom kissé megdöbbenten és erre azt mondod hangsúlyosan, hogy JJÓÓ!! Már rég nem beszélsz hozzám, de itt a kút mélyén még a viszhang még visszacseng fülembe.
  Ülök ebben a hideg, bádog vödörben és dühösen nézek fel a lassan szürkülő esti égre, a kútgyűrűk hossza leszűkíti a kilátást és ettől még mélyébben érzem magam, félek ide már nem ragyognak le a csillagok.
hát ennyi?? hogy jó??
ennyi??
 ...JÓ...
Két betűből dárdahegyet kovácsolsz és mártogatod belém ezt a jéghideg halálos szuronyt..?
Vagy még mindig azt hiszed hogy erős páncélomon minden fegyvered biztonsággal próbálgathatod, hogy majd rajtam edződj daliás vittézzé..??

Tévedsz kedves, ha azt hiszed, hogy megvan még az a nemes páncél.
Lassan rongyos köntösnek sem való. Nem véd meg és nem öltöztet tovább.
Sokszor elébe mentem a sebző harcoknak, sosem futamodtam meg, nem próbáltam védeni magam, mert nem tudtam, hogy valós veszély leselkedik rám.

Itt állok előtted meztelen lelkemmel.

Most megengedem, hogy közel lépj hozzám,
nézz meg jól!
Ez vagyok én.
Gyenge vagyok, ezért már nem jelent gondont, hogy ha közelről látsz. Életem furcsa pillanat ez, szerelmünk ágyához hívlak, hogy talán az utolsó percekben elmondjam ki vagyok én.
Lásd meg, hogy jóhiszemű lényem hogyan törpül össze, mígnem egyszer eltűnik végleg.
Nézz rám és gondold végig, hogy aki most előtted áll, lassan csak egy halk szellem a világodban, észrevétlen tűnik el a hangom, az arcom és a mosolyom emléke, ahogy a kezem éritése sincs már veled régóta.
Néha még kísértek szobádban magányos éjszakáidon, jó éjjeli őrként oltom el mécsesed halvány lángját, miközben te borod mámorából álmaidba repülsz tovább, magadmögött hagyva doh-szagú, falakkal és korlátokkal körülzárt valódi életed, ahol még ébren is mezők, fák, madarak és gyengeszárnyú, kecses pillangók közé menekülsz.
Ahol én minden besoroláson kívűl esek csupán.
Ahol nekem nincsen helyem másutt, mint a légvárad falainak keskeny repedéseibe, hézagpótló lágy anyagként beszivárogva, kisímitava minden göröngyöt. Itt vagyok én jelen, egy hasznos anyag vagyok csupán, amivel építkezhetsz..

És lehet, hogy néha széppé teszem a megrepedezett falaidat, és lehet, hogy néha ez a kis renoválás elhiteti az emberrel, hogy ez már valami más, valami új. De ettől azok a falak az eredeti téglákból állnak még és én sosem leszek neked szemet gyönyörködtető, vagy épp szórakoztató. Ezért egyszer majd veszel egy szép színű festéket, ami végleg elfedi nyomomat. Kizárva lassan az életteredből, kizárva mindenből mégis örökre befalazva.
Lassan semmivé lettem.
 
Haldoklik bennem egy egész világ, folyók száradnak ki, ahogy vizeik könycsepp-zuhatagként arcomon sós nyomot hagyva szöknek el a hűs este csendjébe,
színes virágjaim hervadtan fekszenek el sirhonttá váló ágyásaikban,
erdők égnek fel fehér hamuval megtöltve ezt a fullasztó, szénmonoxidtól nehéz levegőt,
pompás szarvasaim élettelenűl fekszenek, a szájuk sarka még egy utolsót rezzen miközben én magam is belepusztulok lassan abba, hogy TE már nem beszélgetsz velem...

Okleveles biciklista

Micsoda meglepetés ért ma. Épp csak kiszaladtam az irodából a közeli élelmiszerboltba, csupán pár percet voltam távol. Kapkodtam a lábam visszafelé, amikor a kapualjban összefutottam egy fiúval, néztem is, hogy ez a fiú csak az irodából jöhet, hisz' rajtunk kívül ebben az udvarban csak a kukázó csövesek, a ruhafestőt kereső eltévedt nénikék és néhány galamb mászkál.
Amint visszaértem az irodába, egyből kiderült, hogy a fiú tényleg nálunk járt és nekem hozott valamit.
Gyorsan fel is bontottam a borítékot amiben egy szép oklevelet találtam! :))
Igazán köszönöm az elismerést! Bár az ünnepélyes átadás elmaradt, de így is jó!

Ezennel okleveles bringás lettem! 

Hát ezt is megéltük!

életasztal

Nem is olyan rég, amikor még télnek, hónak és adventnek semmi jele nem volt, az én napjaim már a karácsonyi készülődés jegyében teltek.

Ajándékokat vásároltam -rám nem jellemző módon- ideje korán. És nem csak vásároltam, de barkácsoltam is. Meglehetősen kreatív korszakomat élem. Valahogy az alkotás most ismét aktív részévé vált az életemnek. Na nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Ezen kreativitás hol a konyhámban üti fel fejét és Répaszósz a'la Anita formában testesül meg, vagy épp mondjuk a lakásom átrendezésében.

És pont ez a furcsa mozgatórugó késztetett arra is, hogy kézzel készített, egyedi ajándékokat adjak a szeretteimnek, barátaimnak. Teljesen ráhangolódtam az ünnepvárásra. 

Terveztem is egy bejegyzést erről itt a blogomon, de nem tudtam az x-mas factory-ról olyan képet csinálni, amivel nem árulnék el karácsonyi titkokat.

Mi is az az x-mas factory?

Igazából a varázsasztalom november 6.-a táján. Ami egy közönséges íroasztalként látta meg a napvilágot az ikea egyik műhelyében, majd később a birodalmamba költözésekor elvesztette hétköznapiasságát és egy tarka-barka-raktár-iroda-műhely-varázsasztallá nőtte ki magát és már már lassan a nappalim sarkát is.

Szóval ez itt az asztalom, amit november elején átváltoztatom karácsonygyárrá.

Itt terveztem és készítettem a személyre szabott ajándéktárgyaimat. Volt itt minden, textil, gyöngy, fa, ragasztó, festék, lakk, ecsetek, de leginkább felfordulás. Először azt hinnéd ez a kupi netovábbja, de nem, hidd el nekem, ez nem kupleráj, ez az életem. Gyakran töltök órákat ennél az asztalnál, mert vagy a netet bújom és ne adj Isten blogolok is talán... Vaaaagy rajzolgatok, esetleg tanulok vagy egy utazást tervezek, talán bélyegeket rendezek albumba vagy bajúszt ragasztok egy Mikulásra, de lehet, hogy csak kakaót kortyolgatva irkafirkálok... szóval itt élek nagyrészt!

És mindennek meg van a helye. Még a felfordulásnak is, az a jobb sarokban lakik, néha megszüntetem, de van, hogy ez a kis piszok önálló életre kel és hódító hadjáratot indít, míg szépen bekebelezi a még szabad területeket...

Na de az sem gond, amikor helyre van szükségem mindent ami szerte-szét hever az asztalon, szépen kupacba rendezek és egy határozott, lassú, jól meggondolt mozdulattal jobbra kitolomi az asztal sarkára.

Az x-mas factory múlt hét csütörtökön végleg bezárt. Akkor már a tervezett ajándékok is elkészültek, no meg úgy alakult az életem, hogy Indiába utazom.

Másfajta várakozásokkal telve ülök most az asztalnál.

A kupi továbbra is borzasztó, most könyvek és elmetérképek hevernek mindenfelé.

És bár semmi jele, de ez is az ünnep előkészülete, a karácsonyt messziföldön töltöm. Sajátos módon, most erre az újratervezett karácsonyra készülök. Kint szakad a hó én meg listát készítek a nyári ruháimból, amiket hamarosan becsomagolok. 

(elmetérkép! na majd legközelebb erről is írok neked kedves olvasóm)

Kihívás és ajándék

Nagyon izgatott vagyok! 

Nagyon!

Miért?

Mert Indiába utazom!

Na nem utazgatok, csoporttal megyek. Hát persze, hogy Baraka. Mi más? :)
Teli vagyok izgalommal, félelemmel és örömmel. Egy szép kis könyvlista pihen az asztalomon. Könyvek több száz oldallal, mind csupa-csupa India.
Azt gondolom, hogy nem kis feladatot kaptam/vállaltam be, de nem kis lehetőség, ajándék ez!
India! Már kimondani is varázslatos! Sokszor fantáziáltam Indiáról, próbáltam elképzelni az illatokat (amiről kiderült, hogy inkább szagok azok mintsem illatok), a párás nehéz levegőt, azt a nyüzsgést, azt a kábító varázslatot...
És most kevesebb mint egy hónap múlva nem csak elképzelem, de megtapasztalom mindezt. Belélegzem majd a levegőjét, a bűzével együtt, a bőrömön érzem majd a párásságot és a meleget, valóságként vesz majd körül az indiai varázslat. Nagyon boldog vagyok, hogy mehetek! És most a lehető legnagyobb lendülettel ugrok fejest a felkészülésbe, hogy a lehető legtöbbet adhassam leendő utasaimnak!

HANGSZERelem

Gyerekkorom óta nagy csodálattal néztem azt az embert aki meg tudott szólaltatni egy hangszert. Én legfeljebb csak a combomat paskolva doboltam, hisz még fütyülni sem tudok igazán. Egy ideje már szinte hiányosságnak, fogyatékosságomnak gondoltam, hogy én nem tudok hangszeren játszani.

 És egyéb célok na meg a miért ne érzése és a csak, arra az elhatározásra juttattak, hogy én bizony megtanulok furulyázni. Miért a furulya? Mert az olyan kis kedves jószág, elérhető áron van, azt olvastam, hogy egy kis szorgalommal könnyen megtanulható és mert tetszik. Megvettem életem első hangszerét.



Az én furulyám



Napokig megrészegített a tudat, hogy egy hangszer tulajdonosa lettem. Ez annyira új volt számomra. Közel a 30-hoz, életemben először van egy saját hangszerem. Reggel ébredés után elővettem és csak tartottam a kezemben, gyönyörködtem benne. Aztán délután amikor hazamentem ugyan ez. Csodáltam!

Már csak egy inci-finci gondom van, hogy én nem tudok játszani rajta...

Persze bele bele fújogattam én, de az még távol áll a zenéléstől.

Ezen könnyen lehet segíteni, kell egy tanár és  kész is.

A tanár hamar meglett, viszont egyéb elfoglaltságaira hivatkozva arra kért, hogy majd ősszel kezdjünk.

Aztán ősz lett és arra kért, hogy az esküvője után kezdjünk.

Aztán férjhezment és arra kért keressek mást, mert nagyon elfoglalt. Megrendült a furulyaoktatókba vetett hitem, de sebaj, egy kudarc nem kudarc csak tapasztalás.
Szerencsére baráti segítséggel hamar horogra akadt az újabb tanár jelölt. Persze, hogy ne legyen egyszerű, neki nincs telefonja, nem lehet csak úgy felhívni és egyeztetni bármit is. Majd hív. Jó.
Várok. Majd hív és még mindig várok.
Aztán egyszer csak jött a fordulat, nem hiába vártam, hívott és én meg jól elmentem hozzá furulyázni.
És furulyázok. :o)
Amikor a hangszert a kezembe veszem az egy különleges kapcsolat, egy olyan testi kontaktus melynek okán egy nagyszerű dolog születik: a zene.

Ez az érzés olyan mint a szerelem: az egekig emel!

Mit kezdenék egy mumussal?

Képzeld el, hogy gyerek vagy és félsz a mumustól.
Mit tennél?
Én ahhoz a felnőtthöz fordulnék akiben a legjobban megbízom, akit a legjobban szeretek. Persze félve mondanám el neki, de azt remélném, hogy majd segít.
Képzeld el, hogy Te vagy az a felnőtt.
Mit tennél?
Ha én lennék az a felnőtt, akkor azt mondanám:
ugyaaan, hát ide mumus be nem teheti a lábát, azok ide nem tudnak eljönni, mert ők olyan távol vannak tőlünk, hogy képtelenség lenne, hogy ide egy is befészkelje magát. De ha mégis lenne egy olyan nagyon erős és kitartó közöttük - bár én kétlem, hogy ilyen lenne - akkor bizony én azt úgy kipenderíteném, hogy többé ő sem merne gyerekeket riogatni. És ezt tudja az összes mumus, ezért nem is mernek olyan képtelen vállalkozásba kezdeni, hogy ide jőjjenek.
Mit tehetnék mást?
Mondjuk azt is, hogy elmesélném a többi felnőttnek, hogy hallod mint nem mond ez a buta gyerek, háát ki hallott már ekkora sületlenséget, te hallottál? Te sem? Na ugye, hogy butaságot beszélsz fiam, hát még ez a másik felnőtt is meg én is azt mondjuk, hogy ez butaság, hát ne beszélj butákat, mumus nincs.
Persze, ha én lennék a gyerek, mind a két válasszal beérném és mind a két válasznál elfogadnám, hogy nem jön a mumus.
Az elsőnél mert nem is tud, nem is mer ide jönni az a fránya mumus.
A másodiknál meg, mert a felnőttek (de főleg az akiben annyira megbízom), akik jobban tudják, megmondták hogy én butaságot beszélek, nincs mumus.

change

Talán unalmas, hogy megint az agykontrollal hozakodok elő. De a tanfolyam ismétlésének élménye még nagyon friss, maga az agykontroll pedig fontos része az életemnek. Ez is egy anitaság.
Tulajdonképpen nem is akarok én most nagyon az agykontrollról írni, csak a tegnapi záró meditáció élményéről. Mert ez egy meghatározó, nagy élmény volt számomra.
Ezt a meditációt már egyszer megcsináltam, amikor első alkalommal végeztem a tanfolyamot. Akkor dr. Domján László tolmácsolásában ismerkedhettem meg a híres Silva módszerrel és a meditálás jótékony hatásaival és szépségével. Ő igazán nagyszerű előadó, élveztem a tanfolyamot vele és nagyon jó tanárnak tartottam, mert mindent nagyon alaposan elmagyarázott. Így ezt az utolsó meditációt is. Olyannyira elmondta a meditáció lényegét előre, hogy amikor az világossá vált a számomra, az én okos bal agyféltekém egyből belekotyogott a dolgoba és okosan megtervezte előre, hogy hol és hogyan csaljak majd a meditációban, hogy az igazán hasznomra legyen. És én ott csaltam.
Most el is feledkeztem már erről a meditációról, és Domján Gábor, aki fele annyira sem magyarázta a lényeget - inkább megmutatta azt - már bele is vágott, nem hagyva időt az agyalásra, hogy hogyan szabjam magamra a dolgot.
És én csak csináltam.
Olyan élményben volt részem, amit ritkán adatik meg az ember lányának. A tiszta szeretet megélése, a tökéletes elfogadás megtapasztalása miközben azt éreztem, hogy a lelkemre hosszú évekkel ezelőtt ráégett fájdalmak korma, most szakadozik fel. Szép lassan felsikáltuk az összes lerakódást. A meditáció végére egy teljes lelki tisztulás ment bennem végbe. Ami annyira felemelő érzés volt.
A súlyos terhek ledobása, a tiszta ragyogás hatalmas örömmel jár. Ezzel együtt viszont a kábultság érzete is megjelent. Mint a nagy műtétek után a betegeknél. Amikor megszabadulnak végre a betegségüktől, de még az altatás hatása alatt vannak. Még lábadozni kell. Nem tudsz egyből fitten, egészségesen felpattanni a műtőasztalról.

Az éjszakát (több mint 10 órát) a gyógyulás édes érzésével, és a lábadozás néha fájdalmas, öntudatlan állapotában töltöttem.
És még ma sem vagyok teljesen jól, tudom, ezt még ki kell feküdni.
De érzem, hogy napról napra egyre jobban és jobban vagyok!
Erre a meditációra életem végéig emlékezni fogok, megváltoztatott, jobbá tett engem és jobbá tette a világomat, ...egyre jobbá!

teszt és móka

Tesztelgetem a blogírás lehetőségeit, ilyen például a videó csatolása a bejegyzéshez.
Hamarosan már nem leszek borsodi, pedig van ebben is valami viccesen jó dolog: egyedi lehetsz.
Mert Borsod az Borsod, nincs még egy ilyen szeglete a világnak, semmi máshoz nem hasonlítható.
És tényleg úgy érzem, hiányozni fog számomra a borsodi ember.

Az én Barakám

BARAKA, mint mindig, most is a csendességet, a békémet, egy tiszta lélegzetet, a nyugalmat jelenti számomra. 
Régóta barátkozom a gondolattal, hogy valami újba kezdjek.
Több esemény is arra sarkalt a közelmúltban, hogy ebből a gondolatból tervek és elhatározás szülessen.
És mint mondani szoktam:

Ügyelj gondolataidra, mert amit gondolsz azt megteremtetted! 

Nem olyan rég ez valóban megtörtént: a döntésem megszületett.
Amikor valami újba kezdünk, szükségszerűen az addigi életszakaszunk lezáródik.
Hamarosan búcsút intek a Barakának. Vagyis a barakás irodai munkámnak és a miskolci életemnek.
Közel öt évet töltöttem Miskolcon, a Baraka irodájában. Minden percét élveztem, mindenre ami itt történt velem a legnagyobb szeretettel tudok emlékezni.
Életem egyik legszebb időszaka volt. Ebben az öt évben igazán szabadnak érezhettem magam.
Sajnos az utóbbi időkben ez megváltozott, az eddig érzett szabadság helyett ma már azt érzem Miskolc gúsba köt és elszigetel engem. A csend nyomaszt. Másra, nagyobb térre, új impulzusokra van szükségem és a nyugalmam is elcserélném egy kis kihívásért, izgalomért.
Van egy "hála ládám", fentről a harmadik fiókomban tartom az irodában. Igazából ez nem egy ládikó, egy vaskos borítékról van szó, amiben papírfecnik sorakoznak. Mindegyiken pár sor, olyan eseményekkor írtam ezeket a cetliket, amikor úgy éreztem köszönettel tartozom valamiért.
Most úgy gondolom az elmúlt időszakért, az én Barakámért mérhetetlen hálával tartozom. Ezért most itt, ez úton szeretném megírni a hálacédulámat:

Köszönöm a barakás szép napokat, 

 azt a sok jót amit kaptam, megélhettem!

Hálás vagyok, hogy az életem gazdagságát egy ilyen kinccsel gyarapította a sors!

BRINGÁZZ!!!!!!

Én bringázok a munkába. Függetlenül attól, hogy épp tart-e a BRINGÁZZ A MUNKÁBA kampány vagy sem. Bringázok, mert szeretem.
Természetesen azért részt vettem a kampányban. És nagyon tetszik, hogy saját közlekedési naplót vezethetek (lásd a mellékelt képet!) és a legjobb, hogy összeszámolja a megtett utamat, az elégetett kalóriákat és a megspórolt benzint, illetve a ki nem bocsájtott károsanyagot!
Imádom ezeket a számokat. Igaz én nem lakom olyan messze az irodától, hogy gigantikus mennyiségű kalóriát égessek el, vagy több száz kilómétert pedálozzak össze.
Mégis büszke vagyok a számaimra és mivel számomra ezek a számok kedvesek, most szeretném veletek is megosztani.
Szóval a kampány alatt 29 alkalommal mentem biciklivel dolgozni, ez 135 km-t jelent, közben elégettem 2497 kalóriát és nem bocsájtottam ki 25 kg CO₂ -t.  :o)
Sajnos jön a rossz idő, ami lekényszerít a nyeregből, de amíg lehet tekerek! :o)


  

Káromkodjunk hatásosan!!

Csak, hogy mára is jusson az agykontrollos, már-már misztikusan hangzó kifejezésekből:

SZOKÁSKONTROLL!!

Sokan vagyunk, akik rossz szokásainktól szeretnénk megszabadulni.

Szerencsés ember vagyok, mert nincs is olyan sok rossz szokásom, de még mindig tudok olyat, amitől jó lenne megválni.

Például a váratlan, dühítő helyzetekben gyakran kiszalad a számon olyan szó, mondat, mondatsor.. ami bizony nem szép.

A szokáskontroll technikát fogom használni arra, hogy megszabaduljak ettől a már-már otromba viselkedéstől és egy igazán hasznos és szórakoztató szokást alakítsak ki helyette.

És, hogy mi a terv? Arra fogom magam programozni, hogy ilyen helyzetekben az alábbi mondattal vezessem le a felgyülemlő feszültséget:

Ettől ég a zsír a belsőcombomon!!

Relax

Három éve végeztem el az agykontroll tanfolyamot és természetesen azóta megváltozott az életem. Már a tanfolyam előtt is közel állt hozzám mindaz, ami az agykontroll lényege, de a rendszeres relaxáció csak ez után vált életem részévé.

Most úgy döntöttem itt az ideje, hogy felfrissítsem a tudást, ezért ma ellátogattam egy tanfolyamra, ahol az újoncok kételkedve, sőt néha kétségbe esve ízlelgették a meditáció állapotát és próbálták elsajátítani az oda vezető technikákat.

Az egyik relaxáció után végiggondoltam, hogy hogy is állok én ezzel az egésszel.

Általában a nap végén szoktam meditálni. De mi is az a meditáció valójában? Mert reggel amikor felpattantam a biciklimre és az ősz csodás színei közt tekertem, gyönyörködve a fényekben, igaz figyeltem a forgalomra és a külvilágra, de mégis igazán meditatív volt a tekerésem. Nem kalandoztak a gondolataim és kellemes nyugalom lett úrrá rajtam és bár combizmaim dolgoztak ugyan, de lefogadom, hogy az arcizmaim többsége laza volt, leszámítva azokat az izmocskákat, melyek azt a "hülye" vigyort csinálják az arcomra. :))

Magamban voltam és csak magammal voltam, az elmém elcsendesedett és valóban ott voltam a pillanatokban.. Ezt az állapotot, hiába volt meditatív, semmi esetre sem hívhatjuk meditációnak. Hisz aktív testmozgást végeztem és gyalogosoknak csilingeltem,  hogy hej el az utamból aranyoskáim, de mégis valami hasonló állapot volt. Azt hiszem én ma feltaláltam valami újat (amire joggal gondolhatod, persze a spanyolviaszt, hisz sokan lazítunk testmozgás közben). De ezt akkor is kategorizálni akarom és magamnak akarom! Majd az álomkontroll technika segítségével kiálmodok egy frappáns elnevezést a találmányomnak.

De mi van a jó öreg, klasszikus értelembe vett meditációval? Szerencsés ember vagyok, ezt nem győzöm hangsúlyozni, hisz ez az egyik programozó mondatom (nem agykontrollosoknak szívesen elmondom majd, hogy mit takar ez a sok furaság, mint például: álomkontroll, programozó mondat..).

Igen, szerencsés ember vagyok, hisz nagyon jól állok a meditációval.

A meditáció számomra egy megnyugtató, finom, puha jó érzet, az a mentális tér, ahová elvonulhat a folyton hajszolt elmém, hogy kettesben lehessen a csendemmel. Egy olyan titkos randevú, ami mindennél jobban inspirál és ahonnan egészségesebben, teljesebben térhetek vissza a kesze-kusza mindennapjaimba. 

Restart

Kedves Látogató, kedves Barátom!

Az anitaságok oldalt azért hoztam létre, mert gondom támadt a betűk sorrendjével az előző blogom indításakor... :o)

Az eredeti elgondolás pedig nem más, mint az, hogy szerettem volna egy helyet, ahol megoszthatom azokat a gondolatokat, képeket, történeteket, amiket erre érdemesnek tartok, amik épp fogalkoztatnak.

Remélem kellemes időtöltésben lesz részed, amikor ezt az oldalt látogatod!

Szeretettel köszöntelek,
anita