gyökerek

Már megint hosszú a történet, nincs mit tenni, megpróbálom leírni...

Ma váratlan szabadnapot kaptam, már indultam volna dolgozni, amikor csörgött a telefon. A managerem volt, azt mondta, hogy ne menjek, mert ma még a fű sem nő.
Érdekes hasonlat, mert a fű az nő. Végre igazi nyár van, nem angliai, hanem olyan magyar ízű, meleg nyár. És a kertben minden növekszik, persze a gondos locsolás is közre játszik.
Van munka rendesen.
Sosem szerettem kertészkedni, pont azért mert az melós, munka, munka és munka.
De akkor mitől élvezetes? Hát nekem valahogy a nyugágy és egy remek könyv sokkal inkább kikapcsolódás és pihenés, mint a kertészkedés.
Vagyis ezt gondoltam eddig.
Mostanában viszont valami furcsa vonzalmam van a kert iránt, vágyom rá, hogy szépítgessem, hogy kihúzzam a gazat, hogy meglocsoljam a virágokat. Szorgalmasan hordom ki kanna számra a vizet.
Várom az új hajtásokat, bimbókat. Órákat, sőt napokat töltök el a kertben.
Amikor ide költöztünk, az új házba (mert új házban lakunk ám!!, de ezt majd később), akkor mindig azon törtem a fejem, hogy hogyan rendezkedjünk el, hogyan csinosítsam az új otthonunkat.
Nagyon dühös voltam a Zsoltira, mert ő meg nem is foglalkozott a házzal, csak a kert, az izgatta. Teraszt épített, miközben nekem konyhaszekrényre volt szükségem és a cuccaink dobozokban voltak...
Ma már megértem őt, mert én sem tudok a lakásban tenni venni, amikor kint meg nő a fű és nyílnak a virágok.
Szóval ma is a kertben kapirgáltam egész nap. Sok a tenni való. Rengeteg gyomnövény van.
Épp a gyökereket próbáltam kitépni a földből, miközben azon gondolkodtam, hogy ezek a hitvány gyomok milyen sikeresek az életben.
És ott volt a képlet a földben, olyan szép és erős gyökerek, szerteágazóak és mélyre nyúlóak, mindig képesek új hajtást hozni.
És akkor eszembe jutottak az én gyökereim is, meg a vágyam arra, hogy én is új hajtást hozzak.
Jártam egy látónál, és ha nem is szó szerint azt mondta, hogy a gyökereimben keressem a válaszokat, de valahogy az volt a lényeg, hogy figyeljek a gyökerekre, mert azok kellenek, a nélkül nincs élet, nem lehet őket elvágni, elfelejteni, megtagadni.
El kell fogadnom a családomat, de legfőképp az édesanyámat.
Igen, nagyon szeretem az anyut, de mégsem úgy ahogy kell, nem jól csinálom.
Ismerem az anyut, épp ezért kritikus is vagyok vele. Nem szabad. Ahogy a látó mondta, ő volt számomra a legcsodálatosabb anya. Pontosan annyira szeretett, ahogy képes volt szeretni. Nagyon.
Helyet kell csinálnom a szívemben számára. Ez most a legnagyobb feladatom.
Elfogadni őt, mint a legjobb anyát, mert ő az volt, számomra a legjobb.
A kertészkedés jó alkalom arra, hogy magam legyek és még többet gondolkodjak magamról, az életemről.
A fájdalmaimról.
Mitől leszünk sikeresek, merünk e a gyökereinkből táplálkozni, elfogadni őket, mert az a miénk, onnan kaptuk az életet...
Jót tett velem a látóm, és nem csak a kertészkedést szerettette meg velem, hanem válaszokat adott és reményt meg esélyt.
Nem tudtam mi fog történni velem, ha találkozom egy látóval, hisz sosem jártam ilyen helyen.
Mi vezérelt? külső megerősítést akartam, támogatást, valakitől aki nem is ismer.
És akkor jött a döbbenet, ez a nő lehet hogy nem ismer engem, de mindenkinél jobban lát engem, az egész életem, tudja, hogy ki vagyok.
Egy mély beszélgetés,, ami rólam fog szólni... ennyit mondott, majd belekezdett a mondandójába. Megnézte a jegyzeteit, mert már előre jegyzetelt. Leírta a főbb dolgokat. És nem csak leírta, de vissza is mondta azokat. És bár én is tudtam sok mindent, mégis vak voltam, hogy észrevegyem. De ő nem kertelt, elmondta. Nem rámolvasott, nem kioktatott, hanem gyengéden és kedvesen elmondta az életem, úgy ahogy az valóban zajlik, de mégis másképp, egy idegen, azaz egy kívülálló szemével.
Rettentő jól esett és egyben nagyon meglepett.
És felrázott.
És megrázott.
És megvigasztalt.
Igen, azt hiszem mondhatom, hogy felnyitotta a szemem.
És megkaptam a választ amiért oda mentem. Sőt sokkal több választ kaptam, mint amiért odamentem.
Lesz kisbabám.
Hét hete vesztettem el a második magzatom. Nem volt jó helyen, a petevezetékemben tapadt meg. El kellett mennie, mert nem volt jó helyen. Mégis kevésbé éreztem drasztikusnak, mint a vetélést ami korábban volt.
Talán edzettebb már a lelkem. Könnyebben veszem a veszteségeket, meg amúgy sem hittem el, hogy igaz. Csak ámultam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, nem mertem elhinni, hogy újra megtörténik velem ez a csoda, hogy gyermeket várok.
Aztán persze ahogy jött, mint egy könnyű nyári zápor, úgy tovább is állt, lehűtve a forró levegőt, elmosva az álmokat.
De amikor a kertem locsolom, akkor úgy gondolom, hogy van értelme a nyári záporoknak, kell hogy néha elűzze a forróságot, kell, hogy elverje a port, kell, hogy  legyen miből táplálni az új álmokat.
Egyszer majd a sok munka megtérül és kivirágzik a kertem. Kiülünk a teraszra én és Zsoltikám, nézzük a kedves méhek döngicsélő táncát, és a szívemben ott lesz az anyukám, hogy velem együtt várja a lassan beérő termést.