Babysitter Angliából

Váratlan fordulat, egy újabb utazás, ezúttal haza!
A testvérem tanár és már egy hete dolgozik, de a gyermekét majd csak jövő  héttől tudja oviba vinni, ezért a gyerekfelügyelet ezen a héten elég nehézkesen megoldható.
Tegnap jött az ötlet, hogy esetleg hazautazhatnék és én vigyáznék a gyerekre. Már az első pillanattól fogva imádtam a gondolatot. Réka a szívem csücske. Vele minden perc ajándék. És ha visszamegyek dolgozni, akkor egy darabig most nem tudok majd hazamenni. Talán legközelebb karácsonykor.
Igaz most a repjegyek nem a legolcsóbbak, de valahogy még kiszorítottuk az árát :))
Vagyis megyek! Holnap hajnalban! :))))
Nagyon örülök.
Igaz egy dolog aggaszt, Zsolti beteg. Nem szívesen hagyom így magára. De abban bízom, hogy hamar meggyógyul! Most megyek, hogy főzzek neki valami finomat, meg még kivasalom az ingeket aztán becsomagolok.
Budapest! Hamarosan érkezem!!! :)))

utazunk szerelem

ahogy letértünk az autópályáról egyre keskenyebbek lettek az utak. Én meg egyre jobban igyekszem összehúzni magam, mintha az én méreteim befolyásolnák az autónk méretét. Mindenesetre jól behúzom a nyakam amikor egy-egy autó érkezik szemből. Megkönnyebbülök ahogy elhaladnak mellettünk.
Lehúzom az ablakot, had jöjjön be a friss vidéki levegő. Üde minden, a fű zöldje, a virágok milliónyi árnyalatai. Birkák legelnek a domboldalakon, viccesen fekete a lábuk és a fejük, míg bundájuk többi része hófehér. Olyan mintha felvettek volna egy pufi kabátot.
Egyre magasabbra kúszunk az egyre keskenyedő úton, egyre nagyobb a mélység alattunk és egyre inkább hiányolom a szalagkorlátot az út széléről.
Szinte kinyílik a táj a szemünk előtt és mi nem győzünk betelni a látvánnyal. Amikor végre az út is kiszélesedik és alkalmunk nyílik rá,  hogy leparkoljunk, kipattanunk, hogy az arcunkon érezhessük a levegő hűvösét, hogy mélyen a tüdőnkbe szívjuk a frissességét és hogy egy pillanatra megállhasson velünk az idő, amíg belefeledkezünk ebbe a mennyei tájba.

De nem szeretnénk itt az út mentén időzni hosszasan, ott bent hajt valami mérhetetlen vágy, hogy menjünk tovább, izgatott vagyok. Olyan rég nem jártunk már hegyek között.
Nincs mire várjuk, indulunk, igaz még nincsen tervünk, hogy pontosan hová. Sőt a turista térképet is csak most fogjuk megvenni. Két dolgot tudtunk amikor elindultunk, azt, hogy Wales-be megyünk és azt, hogy nincs több időnk csak három napunk. De ez épp elég volt ahhoz, hogy nekivágjunk. És most az autónkban ülünk miközben egyre közelebb kerülünk a Snowdonia Nemzeti Parkhoz és ahhoz amit igazán szeretünk, a természethez és leginkább önmagunkhoz.

A szállás miatt nem izgulunk, már otthon bedobtunk egy nagy matracot a kocsi hátuljába, így bárhol elalhatunk, hála Ricsi tágas rakterének. Így erre már nem kell sem időt, sem energiát pazarolnunk.

Porthmadog egy tengerparti város Walesben, itt csak a térkép miatt állunk meg. Bájos kis város, a főutcán annyian nyüzyögnek, mintha vasárnapi piac lenne, de nem, ma kedd van. Igaz az én fejemben is hétvége van, hisz kirándulunk! :)
A turinformban összegyűjtünk néhány színes prospektust és megvesszük a térképet. Így már könnyedén kinézhetünk magunknak túra útvonalat.
Sajnos már délután van, de még így sem tudna semmi és senki eltéríteni a túrázástól.

Egy vad patak mentén indul az utunk. A sziklákról színes virágok mosolyognak vissza ránk.
Szökelünk, nem is a lábam visz, hanem az öröm. Én csak szárnyalok, csupán a fényképezés kedvéért állok meg. A patak völgyétől szép lassan emelkedik fel az út a hegyre, rododendronok és erikák borítanak mindent, fenséges látvány.  Zsoltikám is majd kicsattan az örömtől. Azt érzem, hogy szeretek élni, szeretek itt lenni és szeretek vele megélni mindent.
Ennyi szépséget egy nap. Nem lehet betelni vele, nem lehet lerakni a fényképezőgépet, nem lehet felhagyni a vigyorgással és a "jaj, de szép!" vagy "azt nézd!" felkiáltásokkal.


Ilyenkor érzem, hogy szerelmes vagyok és ilyenkor döbbenek rá, hogy a szerelem sokkal több annál, hogy odavagyunk egy másik emberért.
A szerelem bizserget és elvarázsol és feloldódunk benne, a szerelem molekulákra bontja a testem és feloldja azokat a mindenségben. Beleveszek a hegyi virágokba és a levegő párájába, a kövekbe és az út sarába, az ég felhőibe, a kedvesem lélegzetébe és a mosolygós szemébe.
Itt vagyunk együtt ebben a pillanatban, és ez a pillanat, ez a sok-sok minden meg itt van bennem, hát nekem most ez a szerelem...

folyt.köv.

egy bukfenc más semmi

Sok sok évvel ezelőtt, amikor még a szülői házban éltem és a testvéremmel osztoztunk egy szobán, elég sűrűn kompromisszumot kellett kötnünk.
Pont úgy mint a mostani életemben, csak ez már nem a szülői ház, és a kötelék köztem és a szobatársam között már-már családi, mégis más a felállás.

Ez a szoba sokkal kisebb mint a gyerekszobánk volt. Jól be kell osztani a helyet, mert az nincs. Először kellemes volt, még tán tágasnak is éreztük és ami egy nagyon fontos szempont, otthonos és barátságos volt.
Aztán egyre kisebb lett a hely, pedig sokkal több holmink nincs. Na jó, persze az ember gyűjtöget az élete során. És ugye az, hogy egy pirinyó szoba az otthonunk és nincs egyéb helyiség ahol ezt vagy azt tárolhatnánk, ez elég nagy hátrány.
Tegnap leterítettem a jógamatracom és jógáztam. Az elmúlt időben napüdvözletnél többet nem csináltam. De tegnap aztán belevágtam a lecsóba. Bizony egy egy ászana összekötésekor ki kellett billenjek az alaphelyzetből, hogy egyet előre lépjek, vagy pár fokot forduljak, hogy elférjenek a kinyújtott kezeim, vagy a lábam vagy éppen amim.
Végül is ez csak egy apró kellemetlenség volt, ezt az áldozatot igazán érdemes a joga kedvéért meghozni.
Aztán ma meg elpakolásztam a holminkat, és mostam egy adag ruhát. A szárítás külön logisztikai feladat, mert a szárítót nem szeretem kinyitni, rengeteg helyet foglal, ha kinyitom akkor bizony a szekrény zárva marad, mert oda már nem férek és teljesen lekorlátozza a mozgásunkat. Ezért a polcszélre erősített rúdon lógnak a tiszta ruhák.
Eszembe jutott, hogy otthon, a gyerekszobánkban is volt zsúfoltság bőven, de ilyen pici helyen sosem éltem.
Egyszer a nővérem megkérdezte, hogy bánnám, ha még egy varrógépet hozna a szobánkba. Én azt mondtam neki, hogy bármit hozhat, egy feltételem van, annyi hely maradjon, hogy egy bukfencet tudjak vetni.

Most kipróbáltam, hogy kijön-e a bukfenc ebben a szobában..
Hát, csalással kijön! De ki bukfencezik kanyarban????

ha könyv, szeretem

Most, hogy ennyi időm van, újra visszatértem az olvasáshoz. Eddig is olvastam, de közel sem annyit mint az elmúlt napokban. Persze rengeteg olvasnivalót találtam a neten, de a legjobb mégis a könyv volt.
És hosszú ideje nem olvastam magyar könyvet. Aztán a kezem ügyébe akadt egy, ez persze két éjszakámat is felforgatta, hisz ennyi kellett hozzá, hogy a végére érjek. De nem bántam azt a két estét. Szép esték voltak.
Azóta gondolkodom rajta, hogy mi  lenne a legegyszerűbb módja annak, hogy hozzájussak magyar nyelvű könyvekhez. Persze erre is van megoldás. Az egyik, hogy veszek egy e-olvasót és letöltöm a könyveket, a másik, hogy megrendelem az interneten, kifizetem, kipostázzák. De ez nem gazdaságos. A könyv drága, a posta méginkább...
Van egy ötletem, ami segíthet. Összeverbuválni egy olyan társaságot itt Londonban, akik olvasnak magyarul.
Nekem van egy polcnyi könyvem, a legkülönfélébb témákban, a legkülönfélébb szerzőktől. Szívesen kölcsönadnám, csereberélném másokkal. Biztos van itt olyan ember aki ebben részt venne, akinek szintén van néhány könyve. Nem kell feltétlenül megválni a szeretett könyvtől. Én is kötődöm egyikhez, másikhoz. Elég csak kölcsönadni. És azt sem bánom, ha olyan valaki kéri kölcsön, akinek egy könyve sincs. Ha el akarja olvasni, hát olvassa, szívesen odaadom.
Szóval erre szeretnék szervezni egy közösséget. Ebből csak nyerhetek. Megismerhetek néhány embert, aki itt él és olvas, vagyis lenne közös témánk. És hozzájuthatnék pár könyvhöz.
Még nem tudom, hogy milyen formában és hogyan működhetne a klub, de tudom, hogy addig töröm a fejem, amíg be nem tudom indítani. Aztán, ha van is benne hiba, majd menet közben kiküszöbölöm, hogy egy jól működő szervezet lehessen.

megint egy újabb tánc

Az elmúlt napokban arra lettem figyelmes, hogy úgy élem az életem mint egy holdkóros. Munkám nincs csak napi feladataim vannak. Ezen kívül néztem az olimpiát, szurkoltam, aztán meg olvastam a helyes táplálkozásról szóló oldalakat, meg egyéb könyveket csak úgy kedvtelésből, készítettem magamnak reform ételeket, fogytam néhány kilót, neteztem sokat, kitakarítottam az egész pecót és most itt ülök az ágyvégnek támasztott háttal és azon tűnődöm, hogy hogyan tovább?
Az olimpia véget ért, én már marha okos vagyok a táplálkozás terén, a lakás átesett egy nagy, alapos takarításon, már csak csip-csup teendők akadnak, olyan hétköznapi semmiségek... vajon most mit kellene tennem? Kezdjek el munkát keresni? De lehet hogy napokon belül hív Raquel, aki azt mondta, hogy ha az egyik embere elmegy akkor a helyére felvesz engem. De nem várhatok erre. És mi van, ha most besűrűsödnek a napok és lesz egy csomó teendő, esetleg kilátásba kerül egy magyarországi út.
Azt el is felejtettem mondani, hogy a smoothie vállalkozást egyenlőre jegeltük. Kicsit elég lett ebből az országból, de legfőképp az időjárásból... Nem biztos, hogy bölcs dolog akkor félretenni az egészet, amikor már minden készen áll rá, hogy elkezdjük. De  most valahogy így éreztük, hogy egy kicsit hanyagolni szeretnénk ezt a részét a vállalkozásunknak. Közben belefogtunk egy másik dologba is, mivel itt az autó, fuvarozunk. Már volt három munkánk a hétvégén. Csak szegény Zsoltit sajnálom, mert velem ellentétben ő aztán dolgozik eleget. Most ő a családfenntartó. Egyenlőre egy szóval sem mondta, hogy ez így nincs jól. Én érzem, hogy kellene valamit csinálni, hisz tele vagyok energiával és jó lenne ezt profitáltatni.
Ma szeretnék döntést hozni arról, hogy hogyan tovább, mert ebben a lebegős állapotban nem maradhatok. Ezért ezt a napot többek között annak fogom szentelni, hogy számításban veszem a lehetőségeket. Egész nap morfondírozni fogok, hogy hogyan tovább, este pedig szeretném ezt az egészet megbeszélni Zsozsóval.

Most csak nézek ki az ablakon, fel kéne öltöznöm, talán elmegyek futni, remek idő van hozzá. Egyetlen előnye van az angol nyárnak, amikor nem esik az eső, remek futóidő van.
Az elmúlt napokban felfedeztünk még néhány mesés helyet a környékünkön. Az összes erdőt bejártuk. Kicsit kirándultunk, túráztunk. Jól esett elveszni a természetben.
Nagy előnye ennek a városnak, hogy rengeteg zöld terület van. Itt ahol mi lakunk igazi vadregényes utak vannak. Gondolkodtam ezen is, ha elköltözünk Törökországba, ott lesz lehetőségünk arra, hogy egy szabadnapot tartva ennyi időt a természetben lehessünk. Elgondolni sem tudom, hogy mennyit kell Isztambulból utazni, hogy eljussunk egy erdőbe...
Nem fog ez hiányozni nekünk?

Tele vagyok aggályokkal és félelmekkel. Nem tudom miért. Talán csak azért mert túl sok időm van merengeni és gondolkodni a jövőn. És ami a legrosszabb, hogy nem csak a jövőn morfondírozok, hanem egyfolytában a múlton is. Erre bizonyíték az előző bejegyzés is.
Szeretném visszanyerni azt az öntudatos és magabiztos énemet, aki korábban voltam, aki fittyet hányt arra, hogy mi volt régen. Sosem tudtam sokáig hordozni magamban a régi történéseket, mindig arra összpontosítottam, hogy mi van most. Imádtam az életem, mert benne voltam, jelen voltam és megéltem mindazt ami megtörtént. Még akkor is, ha nem volt felhőtlen élet.

És abban is biztos vagyok, hogy a jövőre tekintő aggodalmaim is nagyon nagy gátak. Itt kellene élnem, ebben a pillanatban, ezzel kellene foglalkoznom amim most van.
Nehéz ezen a vékony mezsgyén haladni, kötéltánc az egész, ha egy kicsit is kibillen az ember az egyensúlyból akkor már méterekkel lejjebb kerül és kezdhet megint visszakapaszkodni a helyes útra. Vagy még megreked ott lent, ahogy én ülök most egy helyben, lehuppantam ide a semmiben, az élet kötélpályája meg itt van kifeszítve a fejem felett, fel kellene állni, felkapaszkodni és szép óvatosan, tudatosan lépkedni egyik percből a másikba.

Ez már tervnek nem is olyan rossz. Lassan összeszedem magam, mire vége lesz ennek a bejegyzésnek, addigra sikerül átesnem az ébredésen. Ami egyébként a legjobb állapot, az ébrenlét és az alvás közötti vékony mezsgye, pont olyan fontos, mint a pillanat megélése. Ebben az állapotban alfában vagyunk. A legkreatívabb állapot. A blogírás nekem az alfa, ilyenkor tényleg elmerülök az elmémben és tessék, a bejegyzés végére itt a megoldás. Lassan ki kell jöjjek a blog-alfámból, hogy az itt megszületett célokkal felvértezve, legyőzzem a jelenem és megnyerve a csatáimat, bezsebeljem a jutalmam: a jelent!
Szóval ma ki fogom élvezni, hogy szabad vagyok és hogy az egész nap az enyém!!!
Juhhhééééé!!!!!

álmodnék veled

Sokszor írtam már, hogy igazi álmodozó vagyok. Álmodom amikor alszom és álmodom amikor ébren vagyok. Három párhuzamos életem van, minden éjjel amikor elalszom vagy legyen szó délutáni pihenésről színes álmokat látok. Néha érthetetlen és kibogozhatatlan történetek és érdekes szereplők tűnnek fel a mozivásznamon, de legtöbbször csak az életem megszokott szereplői.
Az elmúlt fél évben nagyon sokszor álmodtam az édesanyámmal, 8 éve halt meg. Az álmaimban mégis folyton velem van, sokszor nem is beszélek vele, csak amíg valami furcsaság történik velem az álomban, ő ott van egy másik szobában, ott van a házunkban, teszi a dolgát, ahogy azt szokta, vagy csak pihen, tévét néz, olvas... egyszerűen csak jelen van.
Aztán itt van a valóságnak nevezett életem, az ébren töltött idő, reggel felébredek, Zsoltival élek Londonban, dolgozunk, vásárolunk, főzünk, sétálni megyünk, posztolok a facebookon és posztolok itt a blogban, vacsorázunk, zuhanyzunk, inget vasalok és beszélgetünk, nagyokat szerelmeskedünk, terveket szövünk és persze álmodozunk. Hol együtt hol magunkban, és szépen beoson ebbe a valódinak nevezett világunkba az álmaink szőtte, elképzelt jövő, egy teljesen más világ. És mi boldogan hagyjuk hogy kicsit elrugaszkodjunk ettől a valóságtól, hogy egy cseppet ebben az álmokból szőtt világban élhessünk, hogy ezek az álmainkban elért célok tervezzék meg a valódi életünk útjait. Álmomban kirándulni megyünk vagy csak kiülünk a házunk teraszára, magamhoz ölelem a még meg nem született gyermekemet, vendégül látom a családunkat és a barátainkat, egészségesek és boldogok vagyunk, harmóniában élünk és semmi okunk a jövőnk miatt aggódni.
Elalvás előtt mindig izgatott vagyok, mert nagyon várom már az újabb álmokat. És szintén elalvás előtt szoktam agykontroll-ozni, lemegyek a laborba, arra a mágikus helyre, ahol sebeket lehet beforrasztani, ahol minden fájdalomra van gyógyír és ahol az én bölcs tanácsadóim mindig örömmel várnak rám.

Tegnap este valami merészet találtam ki, meghívtam anyut a laborba. Vettem neki egy szép ruhát, azt viselte és bort is bontottam, hogy koccinthassunk.
Beszélgettünk, kérdeztem és válaszolt. Mosolygott, úgy vélem örült a találkozásnak. Én is nagyon örültem, megkértem, hogy segítsen nekem az öngyógyításban, máskor mindig a női tanácsadómmal dolgozom. Tegnap anyuval voltam, de elaludtam a kezei között. Álomba zuhantam, de ő most nem volt az álmaimban.
Azóta még nem mentem vissza a laboromba.
De ma egész nap a találkozásunk hatása alatt álltam. Egész nap befelé forduló voltam, csak anyura tudtam gondolni. Megemlítettem a történteket a testvéremnek, aki cseppet sem mutat semmi spirituális érdeklődést. Furcsán néz amikor ilyenekről beszélek, de legalább nem hisz bolondnak, elfogadja mindazt amiben hiszek, annak ellenére, hogy számára ezek a dolgok az ég világon semmit, de semmit nem jelentenek. De ott van a belém vetett hite, amit számomra mindennél többet jelent.
Miközben meséltem neki a kis kalandomat, megszólalt kis Réka:
-Mi ez, Anita álommeséi?
Igen, ezek az én álommeséim, egy nagy színes mesekönyv van a fejemben, angyali történetekkel. Egy időtlen mese az egész, nincs benne múlt és nincs benne jövő, nem halunk meg és nem támadunk fel, csak vagyunk és jól vagyunk és mindenki ott van abban a mesében, abban a színes álomban.