kukák közt szunnyadó emlékezés

Fekete zsákokat vonszolok.
Szemét van bennük és nehezek,
dübörög a talpam alatt a fém lépcső,
na még egy emelet és végre lent leszek és elhajíthatom a terhet.
A lépcsőház fala vakolatlan tégla,
a vaskorláton látszik a ragadós fekete piszok,
minden lépcsőfordulóban egy csótány csapda, vagy patkány riasztó.
Itt dolgozom, ebben a ronda épületben.
Persze amit a vendégek látnak belőle az más. Ez itt az üzemi terület.
Szellőzetlen, levegőtlen, mocskos és szagos.
Szemét szag van, meleg szemét szag.
És megtalált egy érzés,
igen,
érzem jól,
INDIA!!

Itt India szag van.

Megállok az utolsó lépcsőfokon, becsukom a szemem és mélyet szippantok ebből az otthonosan ismerős szagból.
Többé már nem büdös, többé már nem idegen...

csapdában

Kalandos londoni életem során nem egyszer mondtam már egy-egy furcsa eset kapcsán, hogy ilyen velem még sosem történt korábban.
És tényleg, rengeteg új dolog történik velem. Jó is, rossz is.

Ma csapdába kerültem.
A történet úgy indult, hogy megint úrrá lett rajtam a vásárlási láz. És nekem nem volt elég a délelőtt megvásárolt lépésszámláló és a négy darab tollasütő, amihez négy labdát, hálót, hálótartó állványt, állványfeszítő zsinórt, zsinór-cövekelő vasakat és pálya kijelölő szalagokat is adtak. Nekem még délután erős késztetésem volt a vásárlás folytatására, ezért biciklimmel legurultam szépen Wood Greenbe, a Shopping City-be, ahol a bringát lelakatolva, sisakkal a kezemben, hátizsákkal a hátamon (természetesen a legnagyobb zsákommal, hogy legyen hely az árunak) és tapinaciban beszabadultam a szuperboltok birodalmába.

Egyébként nem vagyok egy tipikus shopping-maca, csak néha rámtör a pénzköltési láz.
Vettem is egy szép bőr, tavaszi kiscipőt és két napszemüveget, majd nézelődtem tovább, amikor bemondták, hogy az áruház zár, fáradjunk a kasszához.
Engedelmeskedve a hangnak, a pénztárhoz mentem, fizettem, majd elégedetten kisétáltam a boltból. Egy pláza közepén álltam, minden bolt zárva, sehol egy lélek gondoltam én is gyorsan lemegyek a lépcsőn és már tekerek is haza. Egyáltalán nem izgatott, hogy a mozgolépcsőt már kikapcsolták én letipegtem rajta.
Lent látom, hogy a kijárat zárva, roló lehúzva, ezért gyorsan áttipegtem az épület másik végébe, ahol a másik kijárat található. Mit ád Isten, hát ez a kijárat is be van zárva, sehol egy lélek, még gondoltam is, milyen fura ez. Elindultam a harmadik irányba, de ott is egy nagy rács fogadott...
Ekkor pillantottam meg azt a három ajtót ami a lépcsőházba nyílt és nagy betűk hirdették EXIT.

Na akkor, biztos itt kell kimenni - gondoltam. És határozottan elindultam az ajtók felé, de épp hogy átlépek rajtuk újabb ajtó, melyen felírta Fire Exit, Mi baj lehet, a kijárat az kijárat, nyitom a kék ajtót és látom, hogy egy nagy parkoló van mögötte, nahát már az utcán lennék, örülök végre és lépek tovább amikor a kék ajtó tompán becsapódik mögöttem.
Már nem mertem megnézni, hogy vajon nyitható-e az ajtó erről az oldalról, hanem inkább abba a halvány reménybe kapaszkodtam, hogy még két lépés és a betonoszlopok mögül megpillantom az utcát és végre szabad vagyok. De a beton oszlopok mögött a betonozott udvaron felfestett üres parkolóhelyek és hatalmas szúróstetejű kerítés várt rám és néhány szemetes konténer.
Na ekkor már jobbnak láttam megnézni, hogy nyitható-e az én kék ajtóm, amin át ide jutottam.
Ám az a fránya ajtó nem engedte, hogy visszamenjek az épületbe.
Nem tehettem egyebet, elindultam, hogy felfedezzem az udvart.
Láttam, hogy a vaskaput leláncolták, azzal már nem is próbálkoztam.
Az épület másik végéből halk neszt halottam, elindultam hát arra. Ott egy ember bútorlapokat méregetett, gyosran meg is kérdeztem tőle, hogy hogy lehet innen kijutni az utcára.
Erre ő tanácstalan arccal válaszolta, hogy nem tudja, ő csak egy szaki, akinek meg kell csinálni egy bolt bútorzatát érte este jön a főnöke, addig ő itt csak fúr-farag. De mivel elég segítőkész volt, elindult velem, hogy együtt keressünk kiutat.
Kérdezi:
-Hol a biciklid?
-Hát kint az utcán...
-Itt dolgozol?
-Nem, én csak vásároltam és mire kijöttem az üzletből, minden ajtó zárva volt...
-Akkor felhívom a főnököm.
-Jó, köszönöm a segítséget.
-Ajaj, nem veszi fel.
-Ajaj.

és közben sehol egy lélek, csak ő és én.
Ekkor újabb nyithatatlan kék ajtókat találtunk.
Az egyik mellett egy lift.
-Gondolod, hogy meg kéne próbálnom a liftet?
-Nem tudom.
-Akkor megpróbálom.

és végigjártam az emeleteket, de a liftajtó üzemi területeken nyílt ki, ahonnan csak nyithatatlan kék ajtókat találtam.
Ekkor már gondolkodóba estem, hogy benyomom a vészjelzést a liftben.
Azt csak meghallja valaki, idejönnek, kimentenek és mehetek haza.
Csak azért nem tettem meg, mert épp hívott Zsolti, akinek már pánikolva meséltem, hogy a Shopping City foglya lettem.
-Hát gyere ki, mondja ő ezt a lehető legnyugodtabb hangján.
-De nem érted, hogy nem tudok! Be vagyok zárva, nincs kilincs, a kerités három méter magas, a tetején szögesdrót, a kapun lakat, nem tudok kimenni, mindenki hazament én meg itt vagyok a kutyaszoritóban.

És ekkor megpillantottam az én megmentő angyalomat. Csak elég volt ránézni, tudtam Ő egy angyal.
Aki egy sárga, jól láthatósági mellényben érkezett, döbbent arccal nézett rám, a tokája és az arcán lévő zsirpárnák minden lépésénél megremegtek. Bár nő volt, mégis olyan férfias hangon szólalt meg.
Azt kérdezte, hogy én mit keresek itt?
Mit??? Hát mi mást, a KIJÁRATOT!!!!
Elővette a kulccsomóját ami a BKV-kék nadrágjában lapult és egy kis zsinór rögzítette az öltözékéhez, majd mutatta, hogy menjek vele a kapuhoz.
A lakat gyorsan megedta magát az elforduló kulcsa hatására.
-Thank you very much indeed!!! - mondtam vagy háromszor egymás után, igazi hálával és boldogsággal a hangomban, mert én végre szabad lettem!!!!

Rodolfo a konyhában

A konyhában sok minden történik az ember lányával.
Vannak kemény napok, vannak unalmasak, hangosak és csendesek és magányosak is.
Persze tennivaló mindig akad. És én vagyok az a szerencsés és mélyen tisztelt alkalmazott, aki elnyerte a vezetés bizalmát és ezért rendszeresen egyedül raknak be délutáni/esti műszakokra.
Ilyenkor csak annyit látok a többiekből amíg kiadom az elkészült ételt. Egyedül, senkihez sem tudok szólni. Néha egy egy szabad percben igaz mindig benéz valaki egy szóra, de az mégsem olyan mint amikor ott van velem valaki.
A kitchen porter, Mario egy kukkot nem beszél angolul, de legalább ott van velem.
Néha felsóhajt, vagy annyit mond: hajjjjjjj vagy csak a rettentő kifejező tekintetével az értésemre adja, hogy már mennyire unja, hogy soha sincs vége a napnak.
Tegnap még az én Mario barátom sem volt ott. Egyedül ténykedtem.
A sok rendelés után végre egy kis nyugalom, néhány perc csendesség következett, ami pont arra elég, hogy gyorsan elpakoljam azt az irdatlan rendetlenséget amit az előző egy órában csináltam.
Mert amikor sorra jönnek a rendelések, akkor nincs idő elpakolni magam után.
Teszek-veszek, majd végül fogom a partvist, hogy összeseperjem a padlóra hullott dolgokat. Ahogy éppen sepregetek a morzsák, salátanyesedékek és egyébb földön heverő szemét között egy parányi élőlényt pillantok meg.
És mozog!
Nini, hát nem is vagyok egyedül!
Egy pici csigaházból két szem kandikál kifelé.
Óvatosan a kuka mellé teszem, ott nem fogom eltaposni, biztonságban van.
Izgatottan várom, hogy végre valaki benézzen a konyhába és bemutathassam az új társam.
Egy idő után Javier érkezik, kapva kapok is a lehetőségen.
Javier fiatal spanyol fiú, kicsit macsó, kicsit beképzelt, kicsit nagyképű, kicsit szeleburdi és vicces és én nagyon kedvelem.
Javier örümmel üdvözli az új kollégát, kérdezi, hogy fiú vagy lány?
Én visszakérdezek, melyiket preferálod.
Legyen fiú.
Ezen elgondolkodom, mert sosem gondoltam, hogy Javier a fiúkat kedveli jobban :o)), nevetünk és szabadkozik, hogy neeeem neeeem, csak a csigák esetében...
Majd hozzáteszi, legyen a neve Rodolfo.
Szép lassan mindenki bemutatkozott Rodolfonak. És szép lassan a nap is eltelt.
Záráskor kérdezik is a kollégák, na milyen Rodolfoval a munka???

Hát mit mondjak, ez egy lusta dög. Semmit nem csinál, de még azt is lassan! :)))
Ezért úgy döntöttem, hogy kirakom a szűrét. De előtte, lerajzoltam a teljes konyhai személyzetet és őt is bevettem e csapatba. Így már sosem fogjuk elfelejteni, hogy ő is itt járt közöttünk.

A műszak lejártával a személyzeti kijáraton közösen hagytuk el az épületet Rodolfo és én.
Az út túloldalán, a parkban pár szavas búcsút vettem alkalmi kollégámtól, majd sarkonfordultam és ott hagytam a fűben.
Remélem megtalálja a neki való elfoglaltságot, mert lássuk be, nem mindenki született a konyhai munkára.

álmok, kávé, ébredés

Lassan ködbe vesznek a színes képek, szétrebbennek a furcsa álmok és helyettük gondolatok ébrednek fejemben. Vánszorognak a percek ahogy egyre tisztább a tudatom és egyre határozottabban érzem, hogy van két lábam.

Ha akarom akkor fickándoznak a lábujjaim, így ni, már mozognak is a paplan alatt. Lassan felhúzom a térdem és közben érzem, hogy a pocakom is megmozdul, szóval van pocakom és derekam és felette a még lomha ütemben mozgó mellkas, hallom a kiáramló levegőt, 

szuszogok,

közben még egy egy kép az álmomból visszaszökik szemem elé,

de már nincs esély a folytatásra,

itt a vége, fuss el véle, érzem, hogy ébren vagyok, 

kiszáradt a szám, azonnal innom kell, hát kinyitom szemeimet.

Szinte bánt ez a ragyogó fény, de akarom, kell, szeretem.

Micsoda fény! 

Lassan kortyolom vizemet, közben tudom, hogy még vissza fogom vetni magam a puha párnámra. Nekem még lustiznom kell, csak még egy kicsit.

Friss illatú ágyneműm könnyen ölel át, lágysága finoman marasztal. Egy mackó vagyok, ki téli álmából ébredt, úgy adom meg magam én is lomhán és álmosan a vissza utasíthatatlanúl hívogató tavasznak.

Először csak megtámasztom a hátam az ágy szélének, álmatag arccal és borzos hajjal üldögélek csendben, miközben halk nyikorgással nyílik a szoba ajtaja.

Öröm fog el, hogy Te lépsz be a reggelembe.

Milyen megnyugtató belenézni ezekbe a kedves, ragyogó szemekbe és milyen fenséges érzés, hogy ágyba jön a tejeskávé.
Nem mindennapi helyzetben vagyok, ez tény.

Szoktam is mondani, szerencsés ember vagyok.

És tényleg!!!

Arra ébredek minden reggel, hogy mozog kezem, lábam.

Puha finom az ágyunk.

Barátságos, napfényes a szobánk.

Valaki szeretettel tekint rám.

Ágyban kávézhatok.

És kit tudja mi jön még ez után a nagyszerű kezdet után...

Tervezünk együtt, én és Zsoltikám.

Két álmodozó.

Két szabad lélek, akik mindent szeretnének, de akkor is jól érzik magukat, ha a minden helyett a semmi jut.

Lassan kiürülnek a csészék és már kényelmetlen az ágy támlájának dőlni, menni kell.
Jógázunk, a szokásos napüdvözlettel indítjuk a reggelt. Együtt sóhajtunk, ahogy lassan nyúlik a még rugalmatlan test.
Érzem a sejtjeim ébredését, az energia lassan megmozdul bennem.

Élvezem ezeket a közös rituálékat, a közös kávét, a közös jógát, a közös életet.

Már évek óta itt vagyunk egymásnak, de még sosem voltunk ennyire egymásé és mégis ennyire szabadok.

Ismerem és már ismer. Megtanulta, hogy ki vagyok. Tudom, nem volt neki könnyű.
De akar és én is akarom. Szeret és én is szeretem. Ismer és én is ismerem.

Én csak most ébredtem.

És mellette ébredtem.

És úgy ébredtem, hogy boldog vagyok.

És arra ébredtem, hogy minden jól van.

Felébredtem és egy ragyogó nap kínál virágzó tavaszt.