Short feed

Ez volt a mai kártyám. :)))) jól indul a nap.

kéz

Tele pocakkal és önelégülten dőltem hátra a buszon, közben arra gondoltam, ennek a napnak is vége. Cseppet sem bántam az idő múlását. Még egy remek nap került be az emlékek közé.A kedves a kezemet fogta. Jól esett. Fontos az életemben az érintés. Neki is fontos, mindig simogatnom, cirógatnom kell, most is azért volt a keze a kezemben. Két kéz egymásba kapaszkodva. Az összetartozás egyértelmű jele. Én a tiéd, te az enyém. Mennyi nagyszerű érzés, milyen megnyugtató tudni, hogy valaki mindig kéznél van. És mennyiszer riasztott ez az érzés már halálra, mennyiszer éreztem egy kézfogásban a bilincseket, mennyiszer éreztem a biztonságos kapcsolatokat, súlyos lakattal őrzött börtöncelláknak.

De még mindig jobb volt egy kapcsolat négy fala közt rabnak lenni, mint egyedül bolyongani a nagyvilágban.

Egy cella kiszámítható, tudod mettől meddig mehetsz el, ott vannak a falak, amik megálljt parancsolnak. És megalkuszunk. Elfogadjuk a határokat.

Ma, amikor a kedvesem kezét cirógattam, rájöttem, hogy ebben a kapcsolatban nincsenek béklyók.

Ma szabadnak éreztem magam, úgy, hogy közben a kedvesem fogta a kezem.

Azt éreztem, hogy ha szárnyalni akarok akkor ő lesz a termik ami a magasba emel. Ő az a társ, aki segít elérni azt amit akarok. Ő az aki mindig velem van. 

És ott a tenyerében nem csak az én kezem volt, egy egész univerzum pihent abban a kézben. Egy teljes világegyetem, amelyben szabadon magam lehetek.

Ma mintha egy csillagvizsgáló távcsőn át láttam volna a mi kettőnk kis világát. Csak egy fényes kis pont az égen, egy pici pont a mindenségben, de mégis micsoda nagyszerű rendszer és micsoda távlatokat nyit meg számomra, egy világ, ahol működik minden magától.
Boldogan és elégedetten figyeltem magunkat. Most már tudom, én megtaláltam a csillagom.

Kihívás

Micsoda nap ez a mai...
Kora reggeli telefoncsörgésre ébredtem. Mind ez semmi, nem elég, hogy felébredtem rá, felveszem és minden nyugalmam felveri az életem történetének egyik legfurcsább szereplője.
Ki ő?

Egyáltalán nem is tudom, hogy merjek-e írni róla. Úgy igazán, udvariasságot és tapintatot félre téve, csak őszintén, szívből.
És hogyan mondjam el, hogy lehetne ezt a jelenséget szavakba foglalni?
Nehéz ügy.
Ez az ember próbára tesz. Minden téren. Az idegrendszeremet, a türelmemet, a fizikai teljesítőképességemet, mindenemet.
Ugye nem nehéz kitalálni, ő a főnököm.
Egyetlen fegyverem van. És az is csak önvédelmi.
Eldöntöttem, hogy megkeresem benne a szerethető embert.
Mindig is imádtam a kihívásokat. Ez elég nagy feladat.
És ha körülöttem feszültség van és káosz, akkor bennem kell nyugalomnak és rendnek lenni. 

Azzal próbálkozom, hogy én lássak máshogy. Keresem a pozitív oldalát a dolgoknak.
A ma reggeli hívás is csak hasznomra volt: türelemre oktat és sokkal korábban ébredtem a tervezettnél, így még arra is jutott idő, hogy írjak egy anitaságot.
A kialvatlanság? Ugyan az nem ügy, ez is csak az edzés része. :)))





Most csak azt kellene még feltalálni, hogy az esős, szürke napom, hogy lássam egy gyönyörű, napsütéses tavaszi napnak?

Talán, ha kilépek az ajtón és megérzem a friss eső illatot, és látom a kis krókuszokat bimbózni a parkban, akik már szomjazták az esőt, és a teraszunkra egy vendég sem akar majd kiülni, legalább ott rend lesz.... :)))
WOW, mennyi jó dolog van itt!!!!

pécsi lány

Van egy csodálatos barátom (vagyis az igazság az, hogy az összes barátom csodálatos!!), de most csak az egyikükről szeretnék írni.
Ez a barátság különleges.
Személyesen csak egyszer találkoztunk, egy szép hetet töltöttünk együtt Izraelben. A véletlen, vagy talán a sors hozta úgy, hogy közös szállodai szobába kerültünk.
Már az első pillanatban volt valami lenyűgöző ebben a lányban. Olyan magabiztos és életerős volt. Pedig épp a szerelem kínozta. De ettől ő még az volt aki mindig is szokott lenni. Egy hihetetlenül csinos és értelmes, kedves és őszinte, mosolygós lány.
Szerettem vele lakni. Sokat beszélgettünk és nevettünk.
Ez öt éve volt. Az út után többé nem találkoztunk, de rendszeresen levelezünk és egy-egy szerelmi vészhelyzet esetén még a telefont is megragadjuk, hogy megbeszéljük az eseményeket.
Olyan jó hogy van nekem.
Mindig van egy jó gondolata, egy építő tanácsa és mindig bíztat.

De most ez a ragyogó teremtés, nagyon magányos és nagyon szomorú.
Ezért ez úton kérem az én drága Angyalkáimat, hogy repüljenek el Pécsre és suhogtassák meg a szárnyaikat az én barátom feje felett, védelmezzék Őt és legyenek mellette, mert én nem tudok ott lenni.

Ez úton kérek bocsánatot minden blog-olvasótól, hogy itt kezdek el személyeskedni, de remélem megbocsájtjátok, hogy most egyedül csak annak a pécsi lánynak írok.

Drága Barátnőm!
Remélem mielőbb visszatér az a hihetetlen élet-energiád és élet-szereteted.
Nagyon szeretlek és bármilyen rohanós is az életem, szólj ha kellek! :o)

 @nita

menekülés az időcsapdából

Úgy érzem teljes az életem, de mégis rengeteg dolog hiányzik mostanában.
Az egyik ilyen az írás.
Meg az édes semmit tevés.

Rohanok, szinte minden percben. Rohan körülöttem minden és mindenki, de leginkább az idő.
Egyik napból szaladok át a másikba.
Futkosnak a gondolatok is a fejemben. Folyton gondolatbeli listákat gyártok, hogy mit kéne tenni, és mit nem szabad elfelejteni. Na meg, hogy mit szeretnénk csinálni, majd ha lesz időm.
Azt hiszem időcsapdába kerültem.

Már csak egy terv kéne, hogy hogyan másszak ki belőle.
Sokszor elbóbiskolok a buszon, van, hogy álmodom is. Talán ilyenkor kitörhetnék. Ha nem ébrednék fel az utolsó pillanatban, hogy lepattanjak még a megállóban, ahonnan tovább kell rohanjak.
Mi történne akkor, ha csak felszállnék egy buszra, leülnék a megszokott helyemre?
Felső szint, bal kettes.
Hátradőlök.
Lecsukom a szemem és hipp-hopp jön az álom.
Egy gyönyörű fennsíkon járok, lágyan simogat a tavaszi szellő, mézillatot ontanak a kis virágok, a nap melegen süti arcomat, az égen lusta felhők vonulnak, a környező hegycsúcsok pedig álmosan nyújtózkodnak az ég felé.
Mindez egy nagy piros busz felső szintjén, a bal kettesben egy szürke kabátos, mélyen alvó lány fejében. A busz pedig unottan sípol néhányat, jelezve az ajtók záródását, majd lassan meglódul, hogy elhagyja az Edgware Road megállót.
Pont ez a megálló az, ahol gyorsan le kellett volna szállnom. Hisz mindjárt reggel 6 óra van.
A péksütemények, születésnapi torták, tortaszeletek, a tej, a kenyerek, a friss zöldség és gyümölcs már megérkeztek az üzletbe, a kollégám is úton van már, még tíz perc és ő is ott lesz, minden megvan ami a nyitáshoz kell, kivéve engem.
Az ajtó kulcsa pedig a táskámban pihen, talán pont olyan mélyen alszik mint én, ott a felső szinten a bal kettesben, egyre távolodva az Edgware Road-tól.
Megérkeznek az első hajnali kóborlók is, akik normál esetben rángatják a még bezárt ajtót és nem értik, hogyha mi ott bent vagyunk akkor ők miért nem jöhetnek még be. De most nem normál eset van, most csak nézik az ajtó előtt ácsorgó, a hajnali szélben didergő lányt. Ő meg az óráját nézi és nem érti, hogy miért nem vagyok ott.
Hív, de hiába, mert ma a telefonom otthon maradt. OMG. Az okos telefonom, ami mindig tudja hol járunk,  tudja, mikor jön a következő busz, tudja melyik busz jön arra, tudja, hogy milyen az idő most és milyen lesz a következő órákban. Egy kütyü, ami tudja az egész életem, hogy merre járok, hogy mikor kell mennem dolgozni, mikor kell felébredbem, mikor kel a Nap.. szóval mindent.
És most otthon van.
Én pedig abban az álmomban, amelyikben nincsen okos telefonom, nincsen munkahelyem, nincsen beosztásom, nincs felelősség, nincs fejfájás...

És akkor most meg kell álljak egy pillanatra gondolkodnom ezen az egészen.
Mi baj van a korán kelléssel?
Őszintén? Semmi!! Le kellene feküdni időben, a helyett, hogy az okos telefonomat nyomkodom és a neten barangolok.
Mi baj van a munkahelyemmel?
Őszintén? Semmi! El kell fogadni, hogy ebben az országban keményen kell dolgozni, de örüljek, mert szeretnek, megbecsülnek és tök jó, hogy van munkám. És mindenhol vannak "nehéz eset" emberek....
És mi hiányzik még? Az írás? De hát most is írok... 
Talán nem is olyan vészes a helyzet.
Na jó azért egy extra szabadnaptól nem lennék megsértődve.
De egyébként meg semmi szükségem a buszon felejtősdire, hisz pont most magyaráztam ki magam az időcsapdámból.
Megmenekültem!!!
Megyek kinyitom a boltot és a műszak után meg jövök vissza írni! :))))