Élet

Nem indultunk korán, 8 órakor keltünk, reggeli, aztán kis pakolászás, majd a 9 órára tervezett indulás helyett 9.30 kor sikerül nekivágnunk.

Ahogy távolodunk a háztól már érzem, hogy ez a ruha mennyiség sok lesz. Nem bíztuk a véletlenre. Este is nagyon hideg volt, sőt nem hogy este egész nap hideg volt tegnap. Mekkora csalódásként ért, amikor kiszálltunk a gépből és Trieszt hidegebb volt mint London. Mérges voltam, mióta vártam ezt az utazást, az elmúlt két hétben minden nap arra gondoltam, hogy megyünk a forró Európába. A falatnyi rövidnadrágomat úgy készítettem be, hogy a reptéren csak elő keljen kapni és máris lecserélem a farmerom erre a kis cuki nacira és egy papucsra. De ez a tervem pillanatok alatt szeretefoszlott, ruhacsere helyett csak a cipzáramat húztam fel amennyire csak lehetett, hogy védjen a bántóan hideg levegőtől.

Vártunk a többiekre és azon töprengtem, ugye ez nem marad így, az nem lehet, ugye nem...?!!
Megérkeztek a barátaink, az autóban már barátságosabb volt, pillanatoknak tűnt a másfél órás autóút, a magyar kolbász roppant a számban amikor beleharaptam és a túrórudi is nagyon jól esett, de a legjobb a viszontlátás volt.
Amikor az autóból kiszáltunk már attól is elment a kedvem, hogy túraruházatra váltsak. Hideg volt, nagyon hideg.
Ezért aztán minden ruhát magamra aggatva indultam neki a hegynek és pont ugyan az az érzés fogadott mint amint ezen a csodás reggelen. A ruha mennyisége sok vagy talán a hegyoldal meredek, esetleg én öregedtem meg és ezért melegszem ki olyan hamar.... Nem tudom mi lehet a valós ok, de a tény az tény, melegem van.
Szóval kezdhetem a tegnapi mutatványt, hátizsák le, ruhapáncélzat megritkít, hátizsák vissza és már mehetünk is tovább.

Hegyek vesznek körül, hatalmas hegyek, lustán terpeszkednek mindenfelé ahová csak nézek. Szeretek itt lenni. Apró kavicsok gördülnek a talpam alatt, ropogó hangot adnak, de ezen kívűl csak a lélegzetem zaja töri meg ezt a nyugalmas csendet.
Ahogy az út kúszik fel egyre magasabbra és magasabbra, úgy jutunk mi is egyre távolabb a menedéket nyújtó háztól. És csak megyünk és megyünk, közben megállunk egy két fénykép erejéig, majd újra meglódulunk.
Nem tudom mi van velem, nincs bennem erő. Ez aggaszt és kiakaszt. Megtapasztalni azt amit eddig még sosem, vagy csak betegen éreztem, hogy nehéz lépni, hogy nehéz menni. Mi van velem?
Kicsit feldúl ez az állapot, aztán túllépek rajta, majd amikor megint elszáll az erőm ismét visszazuhanok a hisztiközeli állapotomba ahonnan időről időre kitörök majd ismét visszacsúszok. Így haladok lassan egyik hangulatból a másikba dölöngélve.

De még a szenvedős pillanataimban is képes ez a csodás látvány elkápráztatni. Küzdelmesen jutok fel a hegytetőre, ahol világossá válik számomra, hogy most egy erős ereszkedés vár ránk, ami után ismét meredek ösvényen jutunk majd fel a megcélzott csúcsra.
Szóval most le kell mennem? Hát ezért jöttem fel? Hát hogy van ez, nem hiszem el? Héj, hát nekem ezt miért kellett, ez nem ér én nem érzem jól magam, különben is, erőtlen vagyok, mi ez a szivatás, mi ez a rossz tréfa? Tényleg neki kell rugaszkodnom egy durván meredek lejtőnek, ahol apró, gördülő kavicsokon kell dacoljak a mélységgel??
Igen, ez már nem elkeseredettség, ez már hiszti.
Ez már az a fajta hiszti, ami engem is meglep. Ilyen még nem volt.
Én Galamb Anita hisztizem a hegyen, mert le kell menni...
Hát ha nem lennék hisztis, azt mondanám, hogy ez vicces. De hisztis vagyok és ezt komolyan kell venni, szóval nincs itt semmi vicc, nincs itt móka vagy kacagás, lejtő van, igazi szivatós lejtő.
Sírásra görbül a szám, egyetlen támaszom, mankóm az én Zsoltikám, előttem baktat, türelmesen várja, hogy kövessem, szinte minden lépésnél hátratekint aggódva nézi a lábaimat, a bizonytalan lépteket és ezt az ismeretlen hisztist. Én meg már azt ecsetelem neki, hogy na ha én innen lemegyek, nekem többet hegy már nem kell. Én szépen visszabattyogok a házba, ahol majd megvárom a kemény hegymászó társakat, akikkel én ugyan tovább menni már nem vagyok hajlandó. Vigasztal, azt mondja, hogy ha felmegyek akkor lesz meglepi.
Meglepi?? Talán el kellene gondolkodnom ezen az ajánlaton, de mi van, ha a meglepi eltörpül az erőfeszítéseim mellett, nekem ne húzzon elő egy kókuszos sütit a batyuból, mert az most nem vigasztal. Igaz máskor ölni tudnék érte, annyira szeretem azt a sütit, de most kérem szépen én szenvedek.
Dolgozik bennem a düh, nem akarok én lenni a legbénább a csapatban. Én túravezető vagyok, én szeretem a hegyeket, én fel tudok menni a csúcsra. És ez már majdnem az összeomlás. Ekkor már csak egy nagy ölelés segít.
Egy nagy ölelés, ami mindent megváltoztat. Érzem a kedves karokat ahogy tartanak, és az én kicsikém azt mondja nekem, Nyuszikám gyere, felmegyünk.
Mivel a többiek már rég elhúztak, csak én vagyok ilyen lassú, na meg a szolidaritás nagymestere, hűséges kisérőm, vigasztalóm, az én kicsi párom, aki nem hagy magamra, ezért aztán kibontakozom az ölelésből és erőt veszek magamon, hogy folytathassuk utunkat.
Három lépés után megpillantom a többieket, akik ránk várnak és sokkal közelebb vannak mint ahogy azt én gondoltam.
Már serényen rendezgetik a beülőket és ferráta szetteket, készülnek a kalandos kapaszkodásra.
Nem tudom azt mondani, hogy én nem megyek. Nem akarok egyedül lenni és nem akarok gyenge lenni és nem akarom, hogy mások gyengének tartsanak. Ezért én is magamra veszem a felszerelést és nekivágok annak a fránya hegynek.
És visszatér az erőm és jó menni felfelé. Szeretem. Nem mondom, hogy nem fáraszt, de örülök, hogy nekivágtam. És végre megérkezünk. Fent vagyunk a Jof Fuart csúcsán. Müzli szelettel ünnepeljük ezt a nagyszerű eseményt.
Az utolsó falatokon nyamnyogok, Zsolti a táskában kotorászik, barna szemei a tekintetemet fürkészik és valami huncut csillogást vélek felfedezni ezekben a szemekben. A meglepim, kiváncsivá tesz és izgatottá. Mosolyog, majd megszólal: Nyuszi...
Az ő hangjában is izgalom van, a kezében pedig fényesen csillogó tárgy,
folytatja:
leszel a feleségem?
Kitárom a karjaimat, még egy falat műzli a számban van, de ez nem zavar abban, hogy igent mondjak.
Ölelem, miközben a számat az ajkaira tapasztom, csak odaszorítom a szám, nem tudom mennyi idő telik el, mire végre lenyelem a műzlimet és igazából is megcsókolom.
A többiek gragulálnak.

Majd később a csúcskönyvbe bejegyzem, hogy feleségül kértek és igent mondtam.
Barátaink pedig láttamozzák.
Boldog vagyok.
Lassan megtudakolom a részleteket, hogy hogy is tudta ezt az egészet leszervezni és titokban tartani előttem.
Megcsinálta, ügyes volt és én büszke vagyok rá.

És már csak le kell menni. A felhők felett vagyunk, a lelkünk is és ami szomorúbb, hogy ez a fizikai valóságra is igaz. Magasan vagyunk és messze az a ház. A boldogság jó érzés, de nem tartja távol a visszatérő gyengeségem, amti fejfájás és a régi mumusom, a szemfájásom és követ.
És meg kell küzdenem vele. Fájdalom és kövek nehezítik az utamat, miközben az az érzés visz előre, hogy van egy ember a földön, aki velem akarja leélni az életét. Aki azt szeretné, ha mi mindig együtt lennénk.
Igen, ez a gondolat ad erőt a következő lépésekhez.
Pont ez az élet, igen, most úgy érzem, pont most élek igazán.
Nehézségek, akadályok, egy két furcsa érzés, amit az ember úgy hív, hogy fájdalom, és e mellett a szerelem, egy társ is itt van velem. Hát mi az élet, ha nem ez? Ennyi, ennyi az élet, küzdelem és boldogság.
És én nagyon boldog vagyok, hogy élek!!!

Végre elérjük a házat, ahol újabb gratulációkat kapunk és pálinkát, hogy legyen mivel koccintani a nagy eseményre. Egy olasz nő körbepuszil úgy gratulál. Én meg büszkén mutogatom a gyűrűt.
Büszke vagyok rá, hogy engem 2666 méter magasan egy hegy tetején kértek feleségül.
Ennél jobbat el sem tudtam volna képzelni.
Boldog menyasszony vagyok :))))