Simple Truths Store - Healthy desserts from Anita

Amit most csinálok:
Minden figyelmem igyekszem a sütikre fordítani, ez a legjobb amit most szerintem tehetek.
Örömmel tölt el a torta készítés és úgy gondolom, hogy hasznos is. Mivel az az álmom, hogy egy nap ebből élek majd meg. Vagyis minden egyes torta egy lépcső a tapasztalat szerzés, a fejlődés útján.
Remélem, hogy hamarosan sok más ember is örömét leli majd a tortáimban, én már nagyon várom, hogy a leendő vevőimnek készíthessem őket. Amit már most tudok, hogy nagyon nagy szeretettel fogom ezt a munkát végezni.

ébredések osztálya

Hol voltam, miért nem írtam?
Most nem a megszokott, "elfoglalt voltam" válasz következik.

Tegnap a kórházban voltam, az ébredések osztályán. Nem először jártam ott. Egy hete is ott voltam, akkor az öt hete szunnyadó, édes remény ébredt bennem. A remény és a boldogság ébredt meg bennünk és én maradtam az álmaimban, amik kitöltötték minden percemet.
Ugyan abban a vizsgálóban voltam tegnap, ahol egy hete először láttam az ultrahang monitorán a kicsikénk szívverését.
Zsolti is mellettem volt, boldogan markolta a kezem, mosolygó szemekkel néztük egymást és a monitoron a babszem méretű gyermekünket.
Tegnap is mellettem volt, kétségbeesetten markoltam a kezét és ijedten néztük egymást és a monitor homogén szürke képét, ami mutatta a semmit, az üres méhemet. Tudtuk, hogy mi vár ránk abban a vizsgálóban, tudtuk már akkor is amikor a kórház felé hajtottunk.
Mégis fájdalmas volt az ébredés, mintha az öt hét álom után először nyitnám ki a szemem és a bántó napsugár kínozna. Szúr a vakítóan éles fény és képtelen vagyok szembenézni a világgal és annak valóságos képével.
Még napfelkelte előtt is felébredtem, éjjel többször is, arra, hogy görcs és fájdalom van a hasamban. Pont ott ahol eddig a kisbabámat hordtam. Hiába tölti ki vér és göcsök és szúró érzések a méhemet, mégis olyan üresnek érzem magam.
Öt hete minden reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy ott van egy csöpp élet a pocimban, boldog voltam. És jött az első ébredés, amikor ki kell nyitni a szemem, fizikai fájdalommal jár a szemembe hasító fény és az általa megvilágosított valóság, meg itt vannak a gondolatok is a fejemben annak ellenére, hogy próbálom elhessegetni őket és nem gondolni semmire, de a fájdalom a hasamban mindig emlékeztet és visszarántott a jelenembe, a lármás gondolataim közé.
Nem akarom tudni, hogy miért történt így, nem akarom érteni, nem akarom az ész érveket, amik azzal vigasztalnak, hogy jobb ez mint kihordani egy életképtelen gyermeket, nem akarok semmit, csak belezuhanni Zsolti karjaiba és álmodni tovább a mesét, amit már hetek óta álmodom és semmi köze nincs ehhez az undorító valósághoz, és nincs benne vér és nincs benne semmi fájó.
Két nappal korábban még minden rendben volt vele, vert a szíve, büszke szülőjelöltek voltunk, ma meg meghasad a szívünk és nyomorúságos alakok vagyunk szürke arccal és piros szemekkel.
Nem tudom hol voltak az angyalok? Nem tudom mire gondolt a jó Isten, amikor anyák dobják kukákba az újszülötteket, mi meg annyira hálásak voltunk, hogy ez a csöpp kis lélek minket választott, vártuk akkora  izgalommal mint még semmit eddig az életünkben.
Tegnap is vártam a kórházban, csak most a doktorra, ott az ébredések osztályán. Egy rab is volt ott, két börtönőr vigyázott rá, akikkel beszélgetett és teljesen kiakadt, hogy az őrök sosem próbáltak még ki drogokat, nekik mutogatta az ultrahang képet a gyerekéről, egészséges gyereket vár. Egy igazi, ostoba és igénytelen nő, ronda volt és botrányosan viselkedett, hamarosan a börtönben megszüli a gyermekét, talán sosem lesz apja a gyereknek, sosem fogja tudni mi az az otthon, vagy mit jelent becsületesnek lenni.., de meg fog születni...
Most nem tudok szeretni, sem Istent, sem magam, nem szeretem a világot és utálom a testem és utálom a tegnapot, a mai napot és a holnapot is, utálom a telesírt zsebkendőket az ágyam mellett, a vánszorgó perceket, az álmatlanságot, a sírógörcsöket, a hasi görcsöket, a piros vért, az alvadt vért, a sóhajokat, az együttérzést és a meg nem értést, mindentől iszonyodom, minden túl valóságos és én nem akarom a valóságot.
Az élet egy kegyetlen játék, hatalmas ajándékokat kapsz, aztán meg hatalmas pofonokat.
Velünk is ez történt. Annyira boldogok voltunk, azt terveztem, hogy az én gyerekem boldogan nő majd fel, sosem lát engem részegen, nem hall hangos vitákat a szülei között, nem látja a törött tányérokat. Azt terveztem, hogy mesére alszik el, apa fürdeti meg, anya dúdol neki miközben ringatja, együtt eszünk majd az asztalnál, megbeszélünk mindent, játszunk, táncolunk és nevetünk, télen szánkózunk, jégcsapot törünk az ereszaljról, meglessük a madáretető vendégeit, tavasszal a rügyekre várunk az ágak végén, hallgatjuk a cinkék énekét: nyitni kék, nyitni kék, várjuk az Afrikából hazatérő fecskéket, a réten a pillangókat kergetünk, nyáron bringázunk és lubickolunk a strandon, meg fára mászunk, cseresznyét akasztunk a fülünkre, tábortűznél énekelünk, elbújunk a szekrényben vagy a függöny mögött, magasba rúgjuk a labdát, ősszel terméseket gyűjtünk, gesztenyéből bábút készítünk, makk tetővel hangosan füttyentünk, perselybe érméket dobunk, tó vizébe kacsakövet, ha fúj a szél sárkányt eregetünk, esőben várjuk a szivárványt,, . és még annyi, de annyi mindent ami mosolyt csal az arcunkra vagy akár hangos kacajt ébreszt...


Tudom, hogy lehet még gyerekem,
egy másik,
és ezt mind megtehetem majd vele, de én még ezt a Gyereket szeretem, és ezért a gyerekért vérzik a szívem.
Végtelenül tudnám írni még a sorokat, de mind hiába, ez a gyerek meghalt, nincs többé, nem lesz, nem fog nevetni vagy sírni, nem lehetek rá büszke és nem okoz majd csalódást, nem kell megdicsérni, nem kell megszidalmazni, nem lesznek vágyai, álmai, gondja, félelmei, kedvenc színe vagy étele, nem lesz selymes, csókolni való bőre, nem lesz finom illata, nem lesz sajgó foga, tejkiütése, álmatlan éjszakája, jó kedve vagy rossz napja, egyszerűen Ő nem lesz...
Nincs tovább... hiába minden reményem, hiába minden álmom és tervem, csak egy fájdalommal és vérrel kitöltött űr maradt utána.
És nekünk marad az ébredés, menni kell tovább, kútba dobni mindent, reményteli, szép álmokat és terveket. Leküzdeni sírást és bánatot, elfogadni a valóságot és feledni az érzéseket, várni az idő gyógyító múlását. Mert ebben a zord világban minden a múlásról szól, elmúlik a mai nap, elmúlik az idő, a szerelem és a remény és egyszer a bánat is, elmúlnak az ünnepek és elmúlnak a rossz napok, elmúlik a gyerekkor, a nyár aztán a tél is, elmúlik szépen minden, és amíg csak az életünk el nem múlik, nekünk lépni kell tovább, úgy hogy közben azt érzem levágták a lábaimat, és hogy nincsen hely ahová léphetnék, csak a fekete sár.

Ég veled édes kicsi álom.