nem tudok miről írni. Pedig szeretnék... ezért most ötlet nélkül nekiesem a klaviatúrának és elkezdem püfölni.
Mondhatjuk úgy is, hogy improvizálok. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, belekapaszkodni egy egy lélegzetvételembe, hátha a kilégzés fázisában a levegővel együtt valami anitaság is felszáll belőlem. De egyenlőre nem száll itt semmi, csak egy egy furcsa fényfolt ég pár másodpercig a retinámba, amikor hosszasan ottfelejtem a tekintetem az energiatakarékos izzó sárgás-ezüstös fényű kecses alakján. Ezek a furcsa foltok vibrálnak előttem és nem jön az ötlet. Nem jön a happy thought..
Írhatnék a madaramról, írhatnék Londonról, a mai csodás napsütésről vagy épp az imádott kerékpáromról, ahogy mi ketten édes-meghitt egységben együtt élvezzük a tavaszt. Vagy itt van a munkám. Ami annyira új és annyira más. Igen, sokszor írtam arról, hogy úgy kell valami más, valami új. És tessék, kértem és megadatott, most mégis fukarkodom a szavakkal, csak egy rövid sorban említem meg mindezt.
Miért? Miért van az, hogy néha annyira jó hallgatni? Csak úgy lenni, csak úgy élni és nem fecsegni róla.
Beszívni a jó levegőt és úgy fújni ki, hogy nem száll ki belőlem semmi anitaság, sőt nem hogy nem adok, hanem valamit ebből a lélegzetvételből örökre megtartok magamnak. Ott marad egy karc, egy nyom a mellkasomban, valami ami emlékeztett örökké arra, hogy milyen jó volt csak egy kicsit, de úgy igazán csöndben lenni.
Nem kérni, nem adni, nem kapni.
Csak úgy figyelni a furcsa fényfoltokat.
Megélni, hogy vagyok.
Hogy itt vagyok.
Hogy erős vagyok, megélni, hogy megmarkolhatom a bicikli kormányát,
hogy kielőzhetem a piros double deckert,
hogy hallhatom a csivitelő madarakat,
hogy idegeneknek készíthetek olyan ételt, ami szép és finom,
hogy részese lehetek egy egésznek, a "nagyvilágnak",
dolgozom a gépezetben úgy, hogy közben mindaz ami én vagyok nem olvad bele a szürkeségbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése