Madaram tollából

Lazán tartom szárnyaimat, szépen feszülnek ki tollaim és hagyom, hogy a felszálló meleg légáramlat egyre feljebb és feljebb emelje könnyű, apró testemet. Spirál alakban kúszom a csodakék ég felé, a hatalmas tömb házak apró kockákká törpülnek ott lent a város tompa morajlásába veszve.

Ott lakom én is, abban a folyton élő, folyton mozgó városban. Néhány éve még kisváros volt, most egyre többen és többen költöznek ide, újabb és újabb házak nőnek ki a földből ott, ahol máskor a virágok nőttek ki és ízletes rovarok döngicséltek az édes illatú mezők felett. Ez az én városom. Ide tartozom. Itt csivitelnek a barátaim is, itt költött idén tavasszal a testvérem, és itt fujtam a nótámat és kacarásztam végig a nyarat.

De ma odébbállok.
Hogy miért is?

A minap épp üldögéltem a parkban a fenyőfa ágán, egy tobozt bontogattam csőrömmel, szép lassan eljátszadoztam vele, mígnem, az összes magocskát sorra kibűvészkedtem.

Egyszer csak lármázást hallottam, kireppentem a sűrű fenyőgallyak közül a villanypóznára és onnan néztem az égen elsuhanó ludakat. Mennek Afrikába, mindig ezt csinálják. Fecskéék is készülődnek és a gólyagyerekek is igencsak kiizmosodtak már a nagy útra.
Milyen lehet az élet Afrikában? Ezek a költöző madarak mindig csak beszélnek össze vissza, de valahogy egyik sem árulja el azt a közös nagy titkot, ami csak az övék.
Kicsi vagyok és szürke, a háztetei macskák vadásznak rám és még azt sem tudom, hogy vajon én képes lennék-e elrepülni Afrikába mint a fecskék.
Annyi álmot, annyi reményt és vágyat hordok magamban. Annyira szeretnék csinálni valami nagyon mást, valami felemelőt. Na nem a repülést, azt mindenki tud, csak ezek a dagadt macskák nem, akik naphosszat lazsálnak a szomszéd ház ablakpárkányán, este pedig édesen dorombolnak egy pár falatka ennivalóért az öreg nénike ajtajában.
Felemelőt akarok, csinálni valamit, amitől színesebb lenne az életem, amitől színesebb lenne a világ. Nem akarom a telet a fenyőfán tölteni lármázva a többiekkel, nem akrom megvárni míg a Harosán ikrek előveszik a csúzlijukat és célbaveszik a madáretetőt, ahogy azt minden télen menetrendszerint csinálni szokták.
Elvágyódom innen.
Most magasan szállok, talán sosem szálltam ilyen magasra, na jó egyszer amikor Trasinnal repültünk, mókáztunk, milyen jó barátok voltunk akkoriban.
Trasinnal kölyök korunkban ismerkedtünk meg, kedves volt már akkor is, kis esetlen pelyhes-tollas, szomorú, fekete pötty szemű madár. Együtt csapkopdtuk a szárnyainkat a környéken, ágról ágra, mígnem megtanultuk a repülés összes csínyját-bínyját. Volt, hogy messzire elmentünk a városból. Kiültünk a mezőn egy nagy fára és csak csipogtunk egész nap, késő este mentünk vissza.
Egy ideje már nem beszélgetünk úgy, ha látjuk egymást, szinte meg sem állunk, hogy vagy? hogy vagy? kérdezzük és már tovább is reppenünk.

Fészket épített, de nem költött ő sem, ahogy én sem. Na ezen mindenki kiakadt, madár ilyet még nem látott, itt lenne az ideje, minden adott és mégsem költöttünk. Még nem akartunk beállni a sorba. De mi mások vagyunk, mi érzünk valami olyat amit semmi más madár nem, néha látom őt ahogy repül, hihetetlen táncba kezd, mindig csodáltam őt, mestere a repülésnek, csak nézem és sírok, olyan szépen csinálja.
Az én barátom. Akit most itthagyok. Mindenkit itthagyok, a fenyőfát, a dagadt macskákat, a Szabóék madáretetős-itatós szuper kertjét, a Varga Marika nénit aki régi szokás szerint szalonnát szokott felfűzni télen, az utca végi bokrokat, a rigó bácsit akitől a meséket hallottam, a lyukas ereszt, a Harosán ikreket és az egész liget lakóparkot!
Ne kérdezd hová megyek, hisz tudod úgy sem vágok neki Afrikának, talán csak ideköltözöm a felhök közé, vagy keresek egy emlékeket örző romos házat, hátha van egy hatalmas tetőantennája, ami olyan magas, hogy az álmaim közé emel. Keresek egy helyet, ahol talán máshogy csillan meg a fény a tollaimon, ahol talán tisztábban cseng a hangom, egy olyan világot, ahol még nincs eleve elrendelve, hogy én csak egy közönséges madár vagyok.