Köd előttem láz utánam

A mai az első lázmentes reggelem. Sajnos nagyon beteg voltam az első londoni napokban.

Az egész úgy indult, hogy felszállt a gép és amint kirepültünk a magyar légtérből, jobbra a távolban megpillantottam az Alacsony- és a Magas-Tátra hófedte, csodás vonulatait. Csak bámultam őket és éreztem, hogy szipognom kell és hogy a szemem is úgy elhomályosodik a könnyektől. Gyorsan zsepi után nyúltam és kifújtam az orrom, majd azon gondolkodtam, hogy a meghatottság jelei mellé miért nem társul az az édes érzés amit ilyenkor ott a bordák alatt szoktunk rejtegetni..?
Aztán hamar rájöttem, hogy ennek semmi köze a meghatottsághoz, bár a Tátra valóban kitett magáért és úgy feszített, hogy akár meg is hatódhattam volna, de itt valami sokkal alaptomosabb dolog rejtőzött a háttérben. Az orrom már úgy folyt, hogy alig bírtam zsebkendőkkel és a fejemben a tompa fájdalom egyre élesebb és élesebb lett, a torkomban fojtogató érzés és a híres "hol az a bútor, hadd kapjam a vállamra" erőm már ki tudja hol volt, bennem bizony nem, mert olyan gyengének és esetlennek éreztem magam, ahogy ott ültem a kényelmetlenül szűk ülésembe belepréselődve és egészen összetöpörödve.

Mire Londonba értem, már nagyon elcsigázott voltam. Csak egy ágyra és egy forró teára vágytam.
De addig még kalandos volt az út.
Lutonban folyamatosan beszélt a hangosbemondó, hogy késnek a vonatok és nekem sikerült is rossz vonatra szállnom, ezért kis potya vonatozással, egy átszállással és jó sok idővel sikerült Kentish townba érnem. Ahol Zsolti már halálra fagyva várt rám. Átsétáltunk a buszmegállóba, a tábla szerint 5 perc és jön a busz. És tényleg, csak hiába intettünk neki, a sofőr visszaintegetett és továbbhajtott. Olyan hisztirohamot kaptam, dühöngtem és káromkodtam, aztán már ahhoz sem volt több erőm, rosszul voltam és rosszul esett, hogy a buszvezető még rám is vigyorgott. A kis szemét még élek nem bocsájtom meg neki ezt!

A következő sofőr kedvesebb és szolgálatkészebb volt, jó szokás szerint intettünk és megállt, aztán valahogy hazaértünk, ahol megittam fél liter vizet egyhúzásra, megettem 5 mandarint majd a lassan hűlő teámat is felhörpintettem és ágynak estem.

Azóta az ágy fogságában élek. Nem ritka, hogy 39 fok feletti lázam van. Zsolti már megvette az összes létező gyógyszert és beszerezte a legfinomabb teákat, ezek mellé még szedek c-vitamint nagy dózisban és echinacea-t, és egy napja már antibiotikumot is. Ma volt az első reggel, hogy nem verejtékben úszva ébredtem lázasan, ma volt, hogy először végig tudtam aludni az éjszakát. Végre kezdem összeszedni magam.

No, így indult a Londoni nagy kalandom.