szita szita valami

Már nem számolom a napokat, lehet hogy péntek van, lehet, hogy már napok teltek el.

Ülök, nézek magam elé és merengek.

Pontosan passzol a forma a tenyerembe, mintha nekem szánta volna az ég.

És vagyok olyan romantikus alkat, hogy elhiszem, igen létezik olyan, hogy valamit nekem teremtettek.

Fogom, már egy ideje csak lazán hagyom pihenni a kezem a lábamra támasztva, a tenyeremben ott van Ő.

Amikor rátaláltam egyből megtetszett és tudtam az első pillanatban, hogy igen, ő lesz az.

Már régóta keresem, már régóta vártam rá.

És most itt ülök az óceán partján. Millió csillag az égen, ütemes hanggal törnek a partra a hullámok sorra, egymás után, szeretem ahogy zúgnak, szeretem ahogy a hatalmas lendület kihozza őket a partra, aztán olyan erőtlenül, lassan kúsznak vissza a sötét víztömegbe. Csak egy vékony, fehér hab-csipke rajzol nekik furcsa kontúrt.
Tökéletes este van, pont így képzeltem el az utolsó randevúnkat.
A mi szerelmünk is hatalmas lendülettel tört előre, pont mint ezek a hullámok itt. Elsöprő ereje hol van már? Mi is lomhán vánszorgunk vissza az óceánba, mert az a sziget, amiről azt hittük, hogy az éden és azt hittük, hogy a miénk, igazából nem létezik. Csak álomodtunk kedvesem.
Csupán a mai este valóságos. Itt tartok a kezemben egy tökéletes követ. Ez vagy TE, rólad neveztem el. És bármennyire is szeretném megtartani és gyönyörködni benne, a színében és formájában, nézni ahogy csillog és szeretni minden tulajdonságáért, mégis tudom, okosabb lesz most jó messzire elhajítani.
Mielőtt meggondolnám magam, mielőtt teljesen átmelegíteném kezemmel, mielőtt elfelejteném, hogy nem jó kemény, nehéz köveket magunkkal cipelni.

Ki gondolná, hogy egy ilyen pici kavics, ilyen nehéz teher. Hogy ekkora súlya van. És hogy ilyen nehéz megválni tőle. Talán csak félelemből szorítom még egy picit. Csak még egy percet lopok magamnak, még egy percnyit álmodhassak veled.
Nehéz megválni az álmoktól. De itt az idő, egyre hűvösebb az éjszaka. Nehéz nekem a búcsú.
Megfeszítem az izmaimat, hátrahúzom a karom, magasan a vállam felett.
Halk suhanást hallok a fülem mellet, nem látlak már, túl sötét van, már csak néhány pillanatig emlékeznek tenyerem sejtjei, hogy milyen érzés volt az érintésed. Egy csobbanás, csak ez emlékeztet rá, hogy volt itt még valaki a sötétben.
Te voltál. Ég veled.


Örömöt vártam, megkönnyebbülést, de eröltetnem kell, hogy felkússzon arcomra egy kelletlen mosoly.
Nehéz még megszokni, hogy súlytalan a lelkem.