utazunk szerelem

ahogy letértünk az autópályáról egyre keskenyebbek lettek az utak. Én meg egyre jobban igyekszem összehúzni magam, mintha az én méreteim befolyásolnák az autónk méretét. Mindenesetre jól behúzom a nyakam amikor egy-egy autó érkezik szemből. Megkönnyebbülök ahogy elhaladnak mellettünk.
Lehúzom az ablakot, had jöjjön be a friss vidéki levegő. Üde minden, a fű zöldje, a virágok milliónyi árnyalatai. Birkák legelnek a domboldalakon, viccesen fekete a lábuk és a fejük, míg bundájuk többi része hófehér. Olyan mintha felvettek volna egy pufi kabátot.
Egyre magasabbra kúszunk az egyre keskenyedő úton, egyre nagyobb a mélység alattunk és egyre inkább hiányolom a szalagkorlátot az út széléről.
Szinte kinyílik a táj a szemünk előtt és mi nem győzünk betelni a látvánnyal. Amikor végre az út is kiszélesedik és alkalmunk nyílik rá,  hogy leparkoljunk, kipattanunk, hogy az arcunkon érezhessük a levegő hűvösét, hogy mélyen a tüdőnkbe szívjuk a frissességét és hogy egy pillanatra megállhasson velünk az idő, amíg belefeledkezünk ebbe a mennyei tájba.

De nem szeretnénk itt az út mentén időzni hosszasan, ott bent hajt valami mérhetetlen vágy, hogy menjünk tovább, izgatott vagyok. Olyan rég nem jártunk már hegyek között.
Nincs mire várjuk, indulunk, igaz még nincsen tervünk, hogy pontosan hová. Sőt a turista térképet is csak most fogjuk megvenni. Két dolgot tudtunk amikor elindultunk, azt, hogy Wales-be megyünk és azt, hogy nincs több időnk csak három napunk. De ez épp elég volt ahhoz, hogy nekivágjunk. És most az autónkban ülünk miközben egyre közelebb kerülünk a Snowdonia Nemzeti Parkhoz és ahhoz amit igazán szeretünk, a természethez és leginkább önmagunkhoz.

A szállás miatt nem izgulunk, már otthon bedobtunk egy nagy matracot a kocsi hátuljába, így bárhol elalhatunk, hála Ricsi tágas rakterének. Így erre már nem kell sem időt, sem energiát pazarolnunk.

Porthmadog egy tengerparti város Walesben, itt csak a térkép miatt állunk meg. Bájos kis város, a főutcán annyian nyüzyögnek, mintha vasárnapi piac lenne, de nem, ma kedd van. Igaz az én fejemben is hétvége van, hisz kirándulunk! :)
A turinformban összegyűjtünk néhány színes prospektust és megvesszük a térképet. Így már könnyedén kinézhetünk magunknak túra útvonalat.
Sajnos már délután van, de még így sem tudna semmi és senki eltéríteni a túrázástól.

Egy vad patak mentén indul az utunk. A sziklákról színes virágok mosolyognak vissza ránk.
Szökelünk, nem is a lábam visz, hanem az öröm. Én csak szárnyalok, csupán a fényképezés kedvéért állok meg. A patak völgyétől szép lassan emelkedik fel az út a hegyre, rododendronok és erikák borítanak mindent, fenséges látvány.  Zsoltikám is majd kicsattan az örömtől. Azt érzem, hogy szeretek élni, szeretek itt lenni és szeretek vele megélni mindent.
Ennyi szépséget egy nap. Nem lehet betelni vele, nem lehet lerakni a fényképezőgépet, nem lehet felhagyni a vigyorgással és a "jaj, de szép!" vagy "azt nézd!" felkiáltásokkal.


Ilyenkor érzem, hogy szerelmes vagyok és ilyenkor döbbenek rá, hogy a szerelem sokkal több annál, hogy odavagyunk egy másik emberért.
A szerelem bizserget és elvarázsol és feloldódunk benne, a szerelem molekulákra bontja a testem és feloldja azokat a mindenségben. Beleveszek a hegyi virágokba és a levegő párájába, a kövekbe és az út sarába, az ég felhőibe, a kedvesem lélegzetébe és a mosolygós szemébe.
Itt vagyunk együtt ebben a pillanatban, és ez a pillanat, ez a sok-sok minden meg itt van bennem, hát nekem most ez a szerelem...

folyt.köv.