amiről még sosem írtam - egy megkésett szita szita péntek vagy szombat vagy vasárnap, a lassan múló napok

Potyognak a könnyeim a kedvenc pulóveremre. Nem vagyok ettől boldog, ez tényleg az egyik kedvencem, puha és meleg és még csinos is, ami nagyon fontos, hogy nem csak úgy általában, hanem felvéve is csinos! Mármint RÁM felvéve!!!! :))) na azért az már valami, ezt be kell látni!
Na meg azt is, hogy ezzel a pulóver sztori szállal igyekszem elvonni a saját figyelmem a saját könnyeimről. Gyenge próbálkozás, inkább dobom a pulóvert és visszahuppanok a könnyeim közé.
Miért sírok?
Hát mert szomorú vagyok.
Mert van itt egy téma amiről még nem írtam.
Persze a barátaim és a testvérem és az én kicsi párom tud mindenről, de sosem pötyögtem le mindezt, a hétköznapjaimat átszövő titkos vágyat:
Anya szeretnék lenni!!
Mostanában sokat esett erről szó, de hamar nyugalomra intettek az okosok! Jaj hagyd már, majd jön az csak nem kell erőltetni. Ja és a kulcsszó: ne görcsölj már rá! aztán a válasz. dehogy görcsölök, majd erre a felelet: dehogyisnem!
De miért is lenne görcs az emberben élő őszinte és nagyon erős vágy?
Csak azért mert elolvasok minden témába vágó cikket, vagy mert kiszámolom a napokat, hogy tudjam mikor állnak jól számomra a csillagok? Vagy mert épp elpityeredtem, először a hat hónapnyi próbálkozás után?
Mondjátok okosok, amikor Ti szeretnétek elérni valamit az életben, amikor valami foglalkoztat, érdekel, vágysz rá, akkor az nem ébreszt bennetek kíváncsiságot, hogy többet tudjatok meg róla?
Hát dehogyisnem!!
Na, hát ez van velem is! Most ez érdekel és ezért olvasok el mindent erről.
Szeretnék anya lenni és nincs bennem görcsösség, csak valami hihetetlen vágy. (biztos az öregedés teszi)
Ne vessetek meg ezért és ne hurrogjatok le! Ne lássatok a könnyeimben mumusokat, ezek csak könnyek, mert én érzékeny vagyok és szoktam sírdogálni, akkor is amikor meghatódom, meg akkor is, amikor azon töprengek, hogy hogyan szaladt el ez a hat hónap. Meg arra gondolok milyen érdekes fázisai vannak ennek az egésznek.

Hogy milyen izgatottan várom már a középidőt és milyen furcsa félelem fog el, ha valami szokatlant tapasztalok és mennyire lassan múlnak a napok, amelyektől a bizonyosságot várom és milyen üresség van abban a csalódottságban amit a negatív eredmény biztos jelei váltanak ki. És hogy száll el minden csalódás és miként ébredezik az új remény az újabb hónap beköszöntével.
Mintha az érzések és érzelmek, amelyek váltakoznak bennem, szabályos ciklikussággal, kiszámítható lépésekkel egy színes filmmé állnának össze. Ez a hétköznapjaim filmje, táncolnak körülöttem az öröm, a remény, a vágy a csalódás pillanatai. Megragadják a karom és pörgetnek-forgatnak. Én meg csak hagyom, hogy vezessenek ezen az életnek nevezett furcsa táncparketten.
Tudjátok én szeretem a táncot. Szeretem, ha gyors, szeretem, ha lassú, szeretem hogy benne vagyok.
A tánc a testemben van, ott ahol a lelkem lakik.
Talán egy szép napon majd úgy táncolok, hogy a gyermekem is ebben a testben ringatózik.
Vágyom rá, mindennél jobban vágyom az életfilmem új szereplőjére.
És azt gondolom nincs ebben semmi rossz, ne aggódjatok és ne akarjátok lehűteni a bennem lévő lázat.
Igaz ma sírok, mert szomorú vagyok. De az ember már csak ilyen, néha szomorú és sír.
Én ma történetesen azért szomorodtam el, mert még egyenlőre elkerül az a fránya gólya. De holnap majd nevetek és már rég elképzeltem egy napot, azt a csodás napot amikor tiszta szívből nevetek.
Egy igazi napos napot, amikor beáramlik a fény az ablakon, kellemesen meleg van a szobában, ez egy másik szoba, nem az ahol most élünk. Egy olyan szoba amit még sosem láttam, csak a képzeletemben. Ott vagyok a fényben, ebben a kedvenc pulóveremben, ami már rég felitta és elfeledte a mai könnyeket és olyan puha tapintású. És az én kis táncpartnerem a mellkasomon pihenteti apró kicsi fejét, fekete haja van, igazi baba haj, bársonyos és az illata mennyei. Átölelem és így táncolunk mi ketten ott....