menekülés az időcsapdából

Úgy érzem teljes az életem, de mégis rengeteg dolog hiányzik mostanában.
Az egyik ilyen az írás.
Meg az édes semmit tevés.

Rohanok, szinte minden percben. Rohan körülöttem minden és mindenki, de leginkább az idő.
Egyik napból szaladok át a másikba.
Futkosnak a gondolatok is a fejemben. Folyton gondolatbeli listákat gyártok, hogy mit kéne tenni, és mit nem szabad elfelejteni. Na meg, hogy mit szeretnénk csinálni, majd ha lesz időm.
Azt hiszem időcsapdába kerültem.

Már csak egy terv kéne, hogy hogyan másszak ki belőle.
Sokszor elbóbiskolok a buszon, van, hogy álmodom is. Talán ilyenkor kitörhetnék. Ha nem ébrednék fel az utolsó pillanatban, hogy lepattanjak még a megállóban, ahonnan tovább kell rohanjak.
Mi történne akkor, ha csak felszállnék egy buszra, leülnék a megszokott helyemre?
Felső szint, bal kettes.
Hátradőlök.
Lecsukom a szemem és hipp-hopp jön az álom.
Egy gyönyörű fennsíkon járok, lágyan simogat a tavaszi szellő, mézillatot ontanak a kis virágok, a nap melegen süti arcomat, az égen lusta felhők vonulnak, a környező hegycsúcsok pedig álmosan nyújtózkodnak az ég felé.
Mindez egy nagy piros busz felső szintjén, a bal kettesben egy szürke kabátos, mélyen alvó lány fejében. A busz pedig unottan sípol néhányat, jelezve az ajtók záródását, majd lassan meglódul, hogy elhagyja az Edgware Road megállót.
Pont ez a megálló az, ahol gyorsan le kellett volna szállnom. Hisz mindjárt reggel 6 óra van.
A péksütemények, születésnapi torták, tortaszeletek, a tej, a kenyerek, a friss zöldség és gyümölcs már megérkeztek az üzletbe, a kollégám is úton van már, még tíz perc és ő is ott lesz, minden megvan ami a nyitáshoz kell, kivéve engem.
Az ajtó kulcsa pedig a táskámban pihen, talán pont olyan mélyen alszik mint én, ott a felső szinten a bal kettesben, egyre távolodva az Edgware Road-tól.
Megérkeznek az első hajnali kóborlók is, akik normál esetben rángatják a még bezárt ajtót és nem értik, hogyha mi ott bent vagyunk akkor ők miért nem jöhetnek még be. De most nem normál eset van, most csak nézik az ajtó előtt ácsorgó, a hajnali szélben didergő lányt. Ő meg az óráját nézi és nem érti, hogy miért nem vagyok ott.
Hív, de hiába, mert ma a telefonom otthon maradt. OMG. Az okos telefonom, ami mindig tudja hol járunk,  tudja, mikor jön a következő busz, tudja melyik busz jön arra, tudja, hogy milyen az idő most és milyen lesz a következő órákban. Egy kütyü, ami tudja az egész életem, hogy merre járok, hogy mikor kell mennem dolgozni, mikor kell felébredbem, mikor kel a Nap.. szóval mindent.
És most otthon van.
Én pedig abban az álmomban, amelyikben nincsen okos telefonom, nincsen munkahelyem, nincsen beosztásom, nincs felelősség, nincs fejfájás...

És akkor most meg kell álljak egy pillanatra gondolkodnom ezen az egészen.
Mi baj van a korán kelléssel?
Őszintén? Semmi!! Le kellene feküdni időben, a helyett, hogy az okos telefonomat nyomkodom és a neten barangolok.
Mi baj van a munkahelyemmel?
Őszintén? Semmi! El kell fogadni, hogy ebben az országban keményen kell dolgozni, de örüljek, mert szeretnek, megbecsülnek és tök jó, hogy van munkám. És mindenhol vannak "nehéz eset" emberek....
És mi hiányzik még? Az írás? De hát most is írok... 
Talán nem is olyan vészes a helyzet.
Na jó azért egy extra szabadnaptól nem lennék megsértődve.
De egyébként meg semmi szükségem a buszon felejtősdire, hisz pont most magyaráztam ki magam az időcsapdámból.
Megmenekültem!!!
Megyek kinyitom a boltot és a műszak után meg jövök vissza írni! :))))