A faleveleken keresztül beszűrődik a meleg napsugár. Két kicsi kéz markolja az érdes tapintású kéreggel bevont faágat, az én tízéves-forma kezeim ezek, alatta ott csüngök mint egy zsák amit teletömtek élettel.
Hintázom a faágon, karomból lett hintakötél amin én magam vagyok a hinta, egy mese-világba ringatom magam, folyton termő gyümölcsfák közé, ahol le nem nyugvó nap ragyog rám, szüntelen dongó, szelíd méhek készítik az édes mézet, mély kút felett magas káva, tiszta vízén őszinte tükörkép mosolyog.
Itt éltem, egy elvarázsolt kockaházban és annak kincseket rejtő kertjében, egy poros falu legrövidebb utcájában.
A két hatalmas cseresznyefa kerekre hízott, bordós-feket, ropogós gyümölcsei tettek mohóvá. Egymás után kapkodtuk a szánkba az érett szemeket. A magokat pedig két ujjunk közül lőttük ki a többi cseresznyefosztogatót célozva. Minden találatot hangos kacaj követett. Amikor nem a cseresznyefán tömtük a pocakunkat degeszre, akkor a diófa tetejéből pásztáztuk körbe a szomszéd udvarokat. Egészen a falu széléig is el lehetett látni innen, ami a végtelen érzését keltette szabad lelkemben. A farakás tetejéről a homokba ugráltunk, a sufni, a pince, a padlás, a szőlős-kert rengeteg csodát és rejtekhelyet tartogatott számunkra. És mi reggel kimentünk a kertbe, átjöttek a környékbeli gyerekek, játszottunk, feketék lettünk mint a szurok.
Napközben boldog gyerekek voltunk, aztán lement a nap.
Hintázom a faágon, karomból lett hintakötél amin én magam vagyok a hinta, egy mese-világba ringatom magam, folyton termő gyümölcsfák közé, ahol le nem nyugvó nap ragyog rám, szüntelen dongó, szelíd méhek készítik az édes mézet, mély kút felett magas káva, tiszta vízén őszinte tükörkép mosolyog.
Itt éltem, egy elvarázsolt kockaházban és annak kincseket rejtő kertjében, egy poros falu legrövidebb utcájában.
A két hatalmas cseresznyefa kerekre hízott, bordós-feket, ropogós gyümölcsei tettek mohóvá. Egymás után kapkodtuk a szánkba az érett szemeket. A magokat pedig két ujjunk közül lőttük ki a többi cseresznyefosztogatót célozva. Minden találatot hangos kacaj követett. Amikor nem a cseresznyefán tömtük a pocakunkat degeszre, akkor a diófa tetejéből pásztáztuk körbe a szomszéd udvarokat. Egészen a falu széléig is el lehetett látni innen, ami a végtelen érzését keltette szabad lelkemben. A farakás tetejéről a homokba ugráltunk, a sufni, a pince, a padlás, a szőlős-kert rengeteg csodát és rejtekhelyet tartogatott számunkra. És mi reggel kimentünk a kertbe, átjöttek a környékbeli gyerekek, játszottunk, feketék lettünk mint a szurok.
Napközben boldog gyerekek voltunk, aztán lement a nap.
Vele együtt eltűnt a boldogság, kiürült a borosflaska, eltompult az ész, felforrt az egész nap izzó indulat és hirtelen kicsapott a gőz. Ami úgy indította el a félelmetes fekete szörnyeteget, ahogy hajdanán a régi mozdonyokat: először lassan, lomhán löki meg, aztán hirtelen megrántja és egyre gyorsul, lendületbe hozza a fenevadat, ami már szinte repül, halad az útján. Tökéletesen, mérnöki pontossággal kimért útvonalat követ. Ismered már az összes útszakaszt, az összes álomással, tudod jól mi mit követ. Csak azt nem tudod mi lesz a végállomás, de addig még sok megálló vár rád ezen az éjszakai-expresszen, amibe nem szereltek vészfékeket és amire nem te váltottad meg a jegyedet, csak felültettek a szüleid és jól felültetett az élet is.
Lassan éjfél lesz, a falu sötétségbe burkolózoik, egy két kutya vakkant az éjszakában. Fekete ablakok mögött kisfiúk és kislányok édesen alszanak ágyukban, csak a zöld házban nem alszik senki, hangos a ház. Kiabálnak.
Négy kicsi kéz markolja a takaró sarkát, de a kiáltás legyőzi a fejekre húzott paplanok pajzsát és áthasítja a dobhártyákat, egészen a lélekig hatol, amibe mélyen beledöfi a tűhegyes dárdáját.
Nincs mit tenni, menekülni kell.
Mint két hadvezér egyeztetünk, képzeletem terepasztala felett összeáll a haditerv. A sufni jó lesz, játszottunk már a padlásán, ott nem találnak ránk, ott nyugalmat találhatunk.
Pizsamában, paplannal és párnával surrantunk ki a hűs éjszakába. Különös illatát az éjnek még most is érzem, a sufniban a télről maradt szénpor nyár-forró szaga keveredik a bádogtető és a fagerendák illatával. Felmásztunk a padlásra, két keresztgerenda között, pallókkal fedett rejtekhelyünk menedéket nyújt erre a setét éjszakára. Nyugodt szívvel hajtjuk álomra fejünket. Nem félek, a testvérem itt fekszik mellettem, a hangok elvesznek a csillagok között a fekete égen. A rozsdás tetőbádog szabadul a nappal felvett hőtől és mint lágy simogató anyai kéz, puhán ontja melegét az alatta szunnyadó gyermekekre.
Olomsúly nehezedik a szemhélyakra, mögöttük már egy különös mesét vetítenek a monoton kattogó mozigépek, álmodik az űzőtt lélek, miközben két kicsi kéz markolja az érdes tapintású éjszaka hintafáját, a mozdulatlan hinta pihen a semmi ölén, rozsdás bádog felette, gyalulatlan deszka alatta.
Lassan éjfél lesz, a falu sötétségbe burkolózoik, egy két kutya vakkant az éjszakában. Fekete ablakok mögött kisfiúk és kislányok édesen alszanak ágyukban, csak a zöld házban nem alszik senki, hangos a ház. Kiabálnak.
Négy kicsi kéz markolja a takaró sarkát, de a kiáltás legyőzi a fejekre húzott paplanok pajzsát és áthasítja a dobhártyákat, egészen a lélekig hatol, amibe mélyen beledöfi a tűhegyes dárdáját.
Nincs mit tenni, menekülni kell.
Mint két hadvezér egyeztetünk, képzeletem terepasztala felett összeáll a haditerv. A sufni jó lesz, játszottunk már a padlásán, ott nem találnak ránk, ott nyugalmat találhatunk.
Pizsamában, paplannal és párnával surrantunk ki a hűs éjszakába. Különös illatát az éjnek még most is érzem, a sufniban a télről maradt szénpor nyár-forró szaga keveredik a bádogtető és a fagerendák illatával. Felmásztunk a padlásra, két keresztgerenda között, pallókkal fedett rejtekhelyünk menedéket nyújt erre a setét éjszakára. Nyugodt szívvel hajtjuk álomra fejünket. Nem félek, a testvérem itt fekszik mellettem, a hangok elvesznek a csillagok között a fekete égen. A rozsdás tetőbádog szabadul a nappal felvett hőtől és mint lágy simogató anyai kéz, puhán ontja melegét az alatta szunnyadó gyermekekre.
Olomsúly nehezedik a szemhélyakra, mögöttük már egy különös mesét vetítenek a monoton kattogó mozigépek, álmodik az űzőtt lélek, miközben két kicsi kéz markolja az érdes tapintású éjszaka hintafáját, a mozdulatlan hinta pihen a semmi ölén, rozsdás bádog felette, gyalulatlan deszka alatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése