Kitaláltam péntekre egy rovatot,
szita szita péntek lesz a neve.
Ez a bejegyzés minden tekintetben eltér az előzőektől. Remélem kellemes meglepetést okozok vele.
Ezen a pénteken egy régi szerelmem kihunyását eleveníti fel. Amikor megtaláltam ezeket a régen lejegyzett sorokat, örömteli nosztalgia fogott el, ami régen fájó volt most szép. Talán neked is eszedben jut majd egy régi szerelmed és bízom benne, hogy ami régen fájdalommal járt, most örömmel köszön vissza az emlékekben.
Íme az én történetem:
Festettem neked egy képet, először és utoljára, valamit adni szerettem volna, ami én vagyok, talán túl későn, de még az is lehet, hogy ideje korán! Nem tudom megérted-e ecsetem vonásait, nem tudom mit gondoljak, de adni szerettem volna valamit, mivel a szeretetem hiába hatalmas, mégsem ér el hozzád.
Írni nem akartam, mert mostanában úgy érzem félsz a szavaimtól. Nem maradt más, festettem egy képet. Abban bízom, hogy míg leveleim postafiókod mélyén rejtegeted, ezt a képet nem fogod eldugni, hanem pompás keretben egyszer majd kirakod házad falára, ahol minden vendéged és házad lakói is látni fogják, hogy volt egyszer egy festő barátod, aki sajátos, néha érthetetlen művészetével, de azon fáradozott, hogy az ürességet gyönyörködtető színekkel töltse meg az életedben. Nem kell majd megmagyaráznod, hisz ez csak egy kép, csak te és én tudjuk, hogy az életünk állt modelt nekem ma este.
Mondom, mondom, be nem áll a szám, mert felszabadít, ha veled beszélek. Egyre inkább hallom, hogy számodra már sok ez a beszélgetés. Mintha dolgodra igyekeznél, vagy valakit -nem szívesen- , de miattam váratnál.
És mondod, hogy JÓ.
Tralllala-trallala, éneklem lelkesen, és te azt mondod: JÓ!!
Csip csirip, csip csirip folytatom bizonytalanul, és te nem mondassz mást JÓÓ!!
levegő után kapkodva egy kút mélyéről csak hüpp hüpp hüpp folytatom kissé megdöbbenten és erre azt mondod hangsúlyosan, hogy JJÓÓ!! Már rég nem beszélsz hozzám, de itt a kút mélyén még a viszhang még visszacseng fülembe.
Ülök ebben a hideg, bádog vödörben és dühösen nézek fel a lassan szürkülő esti égre, a kútgyűrűk hossza leszűkíti a kilátást és ettől még mélyébben érzem magam, félek ide már nem ragyognak le a csillagok.
hát ennyi?? hogy jó??
ennyi??
...JÓ...
Két betűből dárdahegyet kovácsolsz és mártogatod belém ezt a jéghideg halálos szuronyt..?
Vagy még mindig azt hiszed hogy erős páncélomon minden fegyvered biztonsággal próbálgathatod, hogy majd rajtam edződj daliás vittézzé..??
Tévedsz kedves, ha azt hiszed, hogy megvan még az a nemes páncél.
Lassan rongyos köntösnek sem való. Nem véd meg és nem öltöztet tovább.
Sokszor elébe mentem a sebző harcoknak, sosem futamodtam meg, nem próbáltam védeni magam, mert nem tudtam, hogy valós veszély leselkedik rám.
Itt állok előtted meztelen lelkemmel.
Most megengedem, hogy közel lépj hozzám,
nézz meg jól!
Ez vagyok én.
Gyenge vagyok, ezért már nem jelent gondont, hogy ha közelről látsz. Életem furcsa pillanat ez, szerelmünk ágyához hívlak, hogy talán az utolsó percekben elmondjam ki vagyok én.
Lásd meg, hogy jóhiszemű lényem hogyan törpül össze, mígnem egyszer eltűnik végleg.
Nézz rám és gondold végig, hogy aki most előtted áll, lassan csak egy halk szellem a világodban, észrevétlen tűnik el a hangom, az arcom és a mosolyom emléke, ahogy a kezem éritése sincs már veled régóta.
Néha még kísértek szobádban magányos éjszakáidon, jó éjjeli őrként oltom el mécsesed halvány lángját, miközben te borod mámorából álmaidba repülsz tovább, magadmögött hagyva doh-szagú, falakkal és korlátokkal körülzárt valódi életed, ahol még ébren is mezők, fák, madarak és gyengeszárnyú, kecses pillangók közé menekülsz.
Ahol én minden besoroláson kívűl esek csupán.
Ahol nekem nincsen helyem másutt, mint a légvárad falainak keskeny repedéseibe, hézagpótló lágy anyagként beszivárogva, kisímitava minden göröngyöt. Itt vagyok én jelen, egy hasznos anyag vagyok csupán, amivel építkezhetsz..
És lehet, hogy néha széppé teszem a megrepedezett falaidat, és lehet, hogy néha ez a kis renoválás elhiteti az emberrel, hogy ez már valami más, valami új. De ettől azok a falak az eredeti téglákból állnak még és én sosem leszek neked szemet gyönyörködtető, vagy épp szórakoztató. Ezért egyszer majd veszel egy szép színű festéket, ami végleg elfedi nyomomat. Kizárva lassan az életteredből, kizárva mindenből mégis örökre befalazva.
Lassan semmivé lettem.
Haldoklik bennem egy egész világ, folyók száradnak ki, ahogy vizeik könycsepp-zuhatagként arcomon sós nyomot hagyva szöknek el a hűs este csendjébe,
színes virágjaim hervadtan fekszenek el sirhonttá váló ágyásaikban,
erdők égnek fel fehér hamuval megtöltve ezt a fullasztó, szénmonoxidtól nehéz levegőt,
pompás szarvasaim élettelenűl fekszenek, a szájuk sarka még egy utolsót rezzen miközben én magam is belepusztulok lassan abba, hogy TE már nem beszélgetsz velem...
Nem szép dolog tőlem, hogy nem írtam a héten egy sort sem...
