itt-ott-mindenhol

Visszatértem Magyarországról és már megint a semmiben vagyok. Vannak ilyen napjaim, időszakaim amikor olyan semmitmondó minden. Talán én vagyok túl elégedetlen, mert nekem mindig kellene valami nagyszerű, valami sokatmondó valami felemelő és már elfelejtem élvezni a hétköznapok egyszerűségét.
A tegnapi napom is így telt amit csak egy hatalmas séta tudott "helyrehozni". És ma is elég silányul sikerült a rajtolás.
Ezért is menekültem a bloghoz. Itt valahogy mindig találok valami olyat ami pozitívvá teszi az eltöltött időt. Talán mert itt fésülöm össze a kusza gondolataimat, itt összegzem az apró-cseprő dolgaimat és szintén itt kotyogom ki a nagy terveket is. A blog lett az a bázisom, ahol raktározom az életem történéseit. Itt tudok turkálni a régi "kacatok" között és itt találom meg azokat a kincseket amikre lassan por rakódik. Jó itt.

Jó volt otthon. Egy pici angyalkával töltöttem a legtöbb időt. Együtt aludtunk és együtt keltünk, nevettünk és még össze is szólalkoztunk. Az együtt töltött napok színesek és dallamosak, édesek és gyengéden puhák voltak. És persze szélvész iramban rohantak.
Most is és az előző látogatásom alkalmával is valami nagyon furát éreztem amikor búcsút vettem a családomtól.
A nyáron amikor már pakolásztunk az autóba, akkor odaállt kis Rékám és a markában szorongatott némi apró pénzt, rám nézett és kedvesen azt kérdezte:
-Ani, elfogadod ezt a pénz?
Gombóc lett a torkomban, csak néhány apró pénzérme, de számára azok kincsek voltak, az ő pénze. És mindenképp akart valami igazán értékeset adni. Egy pillanatig azon gondolkodtam, elfogadjam vagy sem, mert tudtam, hogy ez neki fontos. De nem akartam azt erősíteni benne, hogy mekkora érték a pénz.

Agyagozás közben

Ezért azt mondtam neki, hogy azt a pénzt szeretném, ha megtartaná és majd vegyen magának valamit, a pénznél sokkal értékesebb dolgok is vannak a világon, csak azt nem tudjuk a kezünkben tartani vagy a zsebünkbe tenni. Felemeltem és megöleltem, magamhoz szorítottam, ő is szorított, a kis vállát úgy préselte a nyakamhoz, hogy majd meg fulladtam. Imádom ezt az ölelést, imádom a pici karjait, a kósza hajszálait és a gyönyörű szemeit.
Most azt terveztem, hogy indulás előtt felvesszük őt az oviban és még elköszönök tőle, így is váltunk el reggel. De aztán a tesóm azt mondta, hogy ilyen korán nem tudjuk még felvenni, mert a délutáni alvás ideje van még. Kicsit kétségbe estem, mert nem köszöntünk el, de én már tudok felnőttként viselkedni, elfogadom a szomorú tényeket és elindultunk a reptérre Réka nélkül. Az új parkolási rendszer miatt Margótól is csak futtában búcsúztam, gyorsan megöleltem és már pattant is vissza a kocsiba. Én meg szépen átjutottam a biztonsági ellenőrzésen, feltérképeztem a vámmentes bolt kínálatát, majd türelmesen, felnőtthöz méltón leültem és vártam, hogy kiírják, hogy melyik kaputól indul a gépem.
Ekkor hívott a testvérem, aki csak azt akarta elmondani, hogy a Réka sírt mert, annyira szomorú volt, hogy nem köszöntünk el egymástól, ezért ők kijönnek a reptér mellé egy távcsővel és onnan fognak integetni nekem. Ekkor megint gombóc nőtt a torkomba, még váltottam pár mondatot az én kis kincsemmel, elköszöntünk egymástól, majd amikor leraktuk, akkor minden felnőttes betanult viselkedési formát levetkőzve kitört belőlem a zokogás. Ott a terminál közepén az arcom a tenyerembe temettem és perceken át csak sírtam.
Pár perc múlva tudtam, hogy itt az ideje abbahagyni a sírást, de nem volt egyszerű, meg kellett vigasztaljam magam. Végiggondoltam, hogy miért kell hálásnak lennem, ez csalt újra mosolyt az arcomra.
Hálás vagyok, mert van az életemben egy ilyen kis drága csöpp gyermek, meg mert egy csodálatos családom van és Londonban pedig vár rám életem párja, egy igazi férfi, aki nagyon szeret. Egészségesek és tettre készek vagyunk. Telis teli élet szeretettel és megtehetjük, hogy időnként kedvünkre hazaruccanunk vagy épp a hegyek közé. Van hol laknunk és van mit ennünk és vannak álmaink és vannak barátaink és vannak lehetőségeink. És ami a legjobb, hogy vagyunk mi magunk!!! Rengeteg dolog eszembe jutott még és hálás voltam és mosolygós amikor kiléptem a buszból amivel a géphez szállítottak minket. Sajnos a levegő párás volt és csak egy foltot láttam a reptér kerítésén túl, de tudtam, hogy az a távoli folt az én családom sziluettje és hogy egy pici, 6 éves leányka ott áll, nagyon szeret engem és épp nekem integet. Ezért megint engedtem a gyermek lényemet előbújni és hatalmas karlendítéssel integettem. A körülöttem lévők biztos néztek, hogy ez meg hová és kinek integet, de nem érdekelt semmi és senki. Csak az, hogy az én drágáim ott állnak és mi így köszönünk el egymástól.